Sziasztok!

Sziasztok!

2. fejezet 
Vacsora egy jövendőbeli orvossal


Másnap Dahlia olyan elégedetten sétált le a reggelihez, amilyen már évek óta nem volt, amikor éppen a Privet Drive-on lakott. Nem bírta levakarni arcáról a vigyorgást, pedig már kezdtek fájni az arcizmai. Amikor felébredt, valahogy mintha az egész világ naposabb lett volna. Az ablakon beszökő fénysugár fényesebben ragyogott, a szobája nagyobb, a ruhái szebbek és ő maga pedig igazán önmaga. És ha csak arra gondolt, hogy hamarosan mindenkit viszontláthat, legszívesebben percekig ugrándozott volna.

A konyhába lépve próbálta visszafogni magát, mert tudta, hogy szüleinek gyanús lesz a nagy vidámság.
Tévedett.

Vernon Dursley elégedetten terpeszkedett a fehér székben, és Dahliának annyira jó kedve volt, hogy inkább nem tette szóvá, a szék lába mintha kicsit kifelé állna a súlytól. Arra sem tett megjegyzést, hogy Petunia azt a dallamot dúdolta, amelyet csak akkor szokott, ha előző nap valamiért összevesztek. Dahliának fogalma sincs, hogy minek a dallama lehetett, gyanította, hogy valami régi sláger, de ő magában csak a „Ha baj van, ne vegyél róla tudomást!” dalnak hívta.

Nem is tudta, hányadszor hallja már ezt a dallamot. Évek óta mindig, amikor hazament a Roxfortból, az anyja hetente legalább egyszer rázendített. Jobban belegondolva ez volt „A lányunk megőrült” himnusz.
Dahlia lehuppant az apja melletti székre, elvett egy zsemlét a kosárból, és elmélyülten vajazni kezdte. Közben pedig folyton csak azon járt az esze, miket kellene még megcsinálnia a bulira.

Vernon hirtelen felmordult, aztán mérgesen összehajtotta az újságot.

– Már megint emelni akarják az adókat. Hozzá nem értő, pénzéhes bagázs.

Dahlia fél füllel hallotta, mit mondott, de fejben épp azon gondolkozott, melyik lenne jobb választás: a vajsör, vagy ha már parti, akkor rögtön mézbor, esetleg Lángnyelv-whisky. James biztos tud szerezni.

– Ami a szülinapodat illeti – kezdte Vernon egy hatalmas torokköszörülés után, de Dahlia félbeszakította.

– Nem gond. Még egy pap meg se kottyan.

Aztán Dahlia gyorsan enni kezdett, hogy véget vessen a beszélgetésnek nem nevezhető párbeszédnek.

Ahogy azonban nézte a sürgölődő Petuniát, egyre jobban aggódott. Előző este nagyon jó ötletnek tűnt a buli, és imádta a tervnek azt a részét is, hogy bosszút állhat a szülein, nem is beszélve arról, hogy hiányoztak a barátai. De most rá kellett jönnie, hogy egy buli megszervezése nem csak abból áll, hogy meghívja őket, és helyet biztosít. Kell valami, amivel várja őket, valamit kell nekik enni és inni adni, kellenek zenék... És Dahlia el volt zárva a külvilágtól, már ha a külvilág alatt a varázsvilágot értjük.

Nem volt nála túl sok varázslópénz, tekintve, hogy mindig év elején volt kénytelen néhány fontért kuncsorogni a szüleiért, amit aztán beválthatott varázslópénzre. Varázsolni még nem varázsolhatott, és nem kérhette csak úgy meg Petunia és Vernon Dursleyt, hogy vigyék el az Abszol útra bevásárolni.

Márpedig enélkül nem szerezhette be a rengeteg édességet, de még a vajsört se. Ki kellett találnia valamit, és ehhez nyugodt körülmények kellettek. Ezért felpattant az asztaltól, és mielőtt Petunia és Vernon bármit mondhattak volna, már el is tűnt a konyhaajtó mögött.

Rögtön a szobájába ment. Idegesen járkált fel-alá, és próbált rájönni, hogy mit is tehetne.
Veda reggelre már vissza is tért, és Lily válaszát is magával hozta:


Szia!

Szólok mindenkinek. Nem is kérdés, hogy ott leszünk. Alig várom!
Hiányzol!

L.

U.i.: James megint ellopta a leveledet, és azt üzeni, hogy természetesen bármilyen titkos buliban benne van.


Veda most ott gubbasztott az ablakban, és szemrehányón bámult Dahliára. Egész éjjel repült, hogy kézbesítse Dahlia levelét, most pedig próbált volna aludni, de a lány úgy trappolt a szobában, hogy ez lehetetlen feladattá vált.

– Te mit csinálnál a helyemben? – kérdezte Dahlia a baglyát, aztán odasétált az ablakhoz, hogy megborzolja a tollait.

Veda semmi jelét nem adta, hogy tudná a megoldást.

Dahlia természetesen tudta, hogy bármelyik barátját kérte volna meg, kapott volna segítséget. Loo és James gond nélkül be tudtak volna szerezni neki mindent, de nem akarta, hogy ők segítsék ki. A saját buliját ő akarta megszervezni. Hiszen végtére is mindjárt nagykorú lesz, elég önálló hozzá, hogy ő maga oldja meg a dolgokat. Egyedül. Ráadásul Jamesék a vendégei, ő hívta meg őket. Az a szokás, hogy a vendéglátó biztosít mindent.

– Nekem sincs ötletem. – Ám amint ezt kimondta, megtalálta a megoldást. Nem volt benne biztos, hogy jól sül-e el a dolog, de az volt az érzése, hogy jó úton halad.

– Megvan a buli témája, Veda!

Veda korántsem volt olyan izgatott, mint gazdája.

– Zseniális! Ehhez nincs szükségem sem galleonokra, sem pedig varázslatra! Miért nem jutott eszembe hamarabb?

Dahlia most azért rohangált fel-alá a szobában, mert olyan izgatott lett. A megoldás végig ott volt az orra előtt, szinte kibökte a szemét, mégsem vette észre. Mostanáig.

– A szüleim azt akarják, hogy legyek az, aki nem vagyok! Megkapják! – suttogott elégedetten Dahlia.

– A bulinak témája lesz – fordult vissza Vedához boldogan Dahlia. – Nem is akármilyen!
Itt tartott egy kis hatásszünetet, hogy fokozza baglya izgalmait, nem sok sikerrel.

– Muglik! – csapta össze a tenyerét boldogan, aztán kirohant a szobából. Veda pedig végre nyugodtan álomba merülhetett.

Miközben száguldott lefelé, Dahlia a fejében már listát gyűjtött arról, mit is kell vennie. Aztán hamar rájött, hogy egy dologról megfeledkezett. Megtorpant a lépcsőn. Hiszen nem állíthat haza egy hadseregnek elég étellel és itallal! Az már tényleg feltűnne még a szüleinek is.

– Gondolkozz Dahlia! Hollóhátas vagy, használd az eszed! – suttogta saját magának a lépcsőn. Tudta, hogy ahol áll, sokak számára szent hely, még ha egy mugli házban van is. A lépcső alatti gardrób, ami fölött most ácsorgott, volt az otthona a mágustörténelem egyik legnagyobb varázslójának. Sokak szerint egyenesen a legnagyobbnak. Harry Potternek, a kis túlélőnek, a kiválasztottnak, aki legyőzte a Sötét Nagyurat, és felszabadította a varázsvilágot. Harry történetesen a rokona volt, és az ő története is pontosan ugyanott kezdődött, ahol az övé. Dahlia büszke volt rá, hogy ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról.

Dahlia leült a lépcsőre, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak. Az évek alatt megtanulta, hogy a legjobb ötletei akkor születnek, ha nem görcsöl, csak hagyja, hogy eszébe jusson a megoldás.

Hallgatta, ahogy édesanyja a konyhában sürgölődik, mint mindig. Dahlia egyáltalán nem lepődött meg ezen. Petunia minden napja így telt. A boszorkány kicsit sajnálta is ezért az egyhangúságért, bár úgy tűnt, Petuniának ezzel egyáltalán nincs baja. Minden reggel felkelt, reggelit készített, aztán alig fejezték be azt, csókot nyomott férje arcára, aki munkába indult – már nyugdíjba vonult, de képtelen volt elhagyni imádott fúróit, így továbbra is bejárt Dudley-val –, és már el is kezdte főzni az ebédet. Közben kitakarított. Ezután következhetett a nap csúcspontja: a kert. Dahlia meg se tudta volna számolni, hogy hányszor látta már Petuniát, ahogy felkötötte a külön a kertészkedéshez tartott kötényét, és elindult, hogy gondosan megöntözze a virágágyásokat. Bár Dahlia sejtette, hogy édesanyjánál ez nem csupán kényszer, hanem valóban szeret is kertészkedni, pontosan tisztában volt vele, hogy mi az oka a mérnöki precizitásnak, ami a kertet és házat illeti: a szomszédok.

És abban a pillanatban, hogy ezt végiggondolta, Dahlia fejében körvonalazódni kezdett a haditerve.
Tudta, hogy a megvalósítás nem lesz könnyű, de biztos volt benne, hogy menni fog. Hisz így végül mégis hasznát veszi annak, hogy egész nyáron a szomszédokkal bájolgott!

Dahlia gyorsan megfordult, és visszasietett a szobájába. Legangyalibb, legártatlanabb külsejét kellett magára öltenie, és erre tökéletesen alkalmatlan volt a farmer és a kék pánt nélküli felső, amit viselt. Elbűvölőnek kellett lennie!

Dahlia feltépte a szobája ajtaját. Sietett, mert minél hamarabb szerette volna kivitelezni a tervet, hogy aztán legyen ideje beszerezni mindent, amit akart. Ám amikor meglátta, hogy baglya édes-kótyagosan horkol a kalitkájában, visszafogta magát. Dahliának fogalma sem volt, hogy normális dolog-e, ha egy bagoly hortyog álmában, de már megszokta, hogy egy-egy kimerítőbb nap után Veda bizony horkol.

Vigyázva, hogy nehogy felébressze, a szekrényéhez lépett, és amilyen halkan csak tudott, kutatni kezdett egy ruha után, ami még soha nem volt rajta. Épp ezért fogalma sem volt, hol találja. Hasznos lett volna, ha használhatja a pálcáját, de tudta, hogy erre még várnia kell. De már nem olyan sokat.

Néhány perces keresgélés után meg is találta a ruhát, az akasztós rész legeldugottabb részében. A halványsárga fodorcsodát a tizenhatodik születésnapjára kapta a szüleitől. Ezt kellett volna felvennie a szokásos évi ördögűzéshez.

– Ebben olyan bájos leszel! – mondta Petunia, miután Dahlia kinyitotta a dobozt, amiben a sárga förtelem rejtőzött. Dahlia biztos volt benne, hogy soha nem fogja felvenni a ruhát. Az ördögűzéshez sem volt hajlandó magára erőltetni. Sőt, annyira felidegesítette magát a dolgon, hogy végül egy hosszú, combtőig felsliccelt, vérvörös szaténruhát választott. Önszántából soha nem vett volna fel ilyesmit, de úgy gondolta a cél szentesíti az eszközt. Ezt még kiegészítették vörösre rúzsozott ajkai és a fekete, füstösre sminkelt szeme. Amikor a szülei meglátták, majdnem elájultak. Petunia sikkantott a borzalomtól, Vernon csak tátogni tudott mérgében, feje pedig hasonló színt öltött, mint Dahlia ruhája. A fekete reverendás pap pedig rögtön keresztet vetett, és mormolni kezdett egy imát.

Ahogy Dahlia felidézte az emléket, mosolyognia kellett. Ez a ruha, legyen bármilyen habos-babos is, egyszer már segített neki a botrányos viselkedésben – még ha csak közvetetten is. Most pedig eljött az idő, hogy újabb botrányban legyen Dahlia segítségére.

Dahlia gyorsan felvette, mielőtt még meggondolja magát. A tükörben is csak egy futó pillantást mert vetni magára, de már ettől is elborzadt. A térdig érő halványsárga ruha alján arasznyi csipkés fodor futott körbe, és ugyanez a fodor köszönt vissza a ruha rövid ujján is. Kivágása alig volt, ha ennél szolidabbra tervezik, akkor már garbónak lett volna. És ha a fodorból és a csipkéből nem lett volna még elég, akkor a ruha derekán mintegy övszerűen újabb réteg volt belőle.

Dahliában szinte hányingert keltett ez a tökéletesen bájos külső, de azért még sikerült rátennie egy lapáttal. Hosszú, szőke haját kislányos copfba kötötte, leheletnyi parfümöt fújt magára – csakis a legédesebb fajtából –, és egy utolsó sóhaj kíséretében megcsodálta a tükörben a remekművet: a tökéletes, mugli Dahlia Dursleyt, aki nem is létezett.

Nem szerette volna, ha Petunia meglátja, ezért igyekezett halkan kiosonni, de ez nem sikerülhetett. Dahlia akárhányszor hazajött a nyárra, szülei úgy vigyáztak rá, mintha bármikor elragadhatná az ördög.

– Hová mész? – kérdezte anyja, miközben egy teáscsészét törölgetve – ami Dahlia szerint már így is tökéletesen tiszta és fényes volt – előlépett a konyhából.

Amikor azonban meglátta Dahliát a ruhában, elejtette a csészét, és örömteli meglepetéssel nézett a lányára.

– Gondoltam, köszönök a szomszédoknak – felelte Dahlia, és érezte, hogy ennél azért többet kell nyújtania. – Tegnap úgy hallottam, vannak korombeli fiúk az utcában.

A boszorkány persze egyáltalán nem hallott ilyesmit, és még ha hallott volna sem érdekelte volna a dolog különösebben. Megvolt a maga élete, a maga barátai.

Ám amikor meglátta Petunia szemében az örömkönnyeket, Dahlia biztos volt benne, hogy az indok tökéletesen bevált. Volt miatta egy ki bűntudata, hisz mégis csak hamis reményt keltett az édesanyjában, de az érzést hamar el is hessegette. Nem az ő hibája, hanem a szüleié, hogy erre kényszerül.

– Gable-éknek van egy fiuk. Orvos lesz belőle – felelte akadozva Petunia, olyan izgatott lett lánya hirtelen változásától. Az orvos szót már-már áhítatos hangsúllyal ejtette ki, mintha nem is lenne annál szebb álma, mint hogy hozzáadja a lányát egyhez. Valószínűleg így is volt. Dahlia pontosan tudta, mennyire felcsigázta az anyját, hiszen Petunia nem kezdte rögtön feltakarítani a törött csészedarabkákat. Ennél nagyobb csoda a Privet Drive négyes számú házában valószínűleg soha nem történt még. Kivéve talán az ő születését.

– Akkor beköszönök hozzájuk!

Azzal Dahlia megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, kislisszant ajtón. Természetesen nem Gable-ékhoz vezetett az útja. A legkevésbé sem érdekelte, hogy van egy fiuk, és még ha ő lett volna az Egyesült Királyság új miniszterelnöke, akkor sem kellett volna neki.

Első útja ehelyett Mrs. Cumbersome-hoz vezetett, az utcácska legidősebb lakójához, aki saját állítása szerint már azóta itt lakott, mióta a Beatles megalakult. A Privet Drive lakói közül mindenkit ismert. És bár ezt egyik lakó sem ismerte volna el, rangidőssége miatt ha bárkit a lakóközösség fejének lehetett nevezni, ő volt az.
Mrs. Cumbersome nem nyitott hamar ajtót. Dahlia már kezdte azt hinni, hogy otthon sincs, ám pont akkor, amikor már feladta volna, a hófehér ajtó lassan kitárult. Mrs. Cumbersome a járókeretére támaszkodott, és meglepetten nézett rá. Dahlia nem hibáztatta, nem gyakran járt hozzá látogatóba.

– Miben segíthetek, aranyom? – kérdezte az öreg hölgy, de nem azért, mert annyira kedves volt, hanem mert nem emlékezett Dahlia nevére. Ez őt egyáltalán nem zavarta, még jobb is volt így. Legalább senkinek sem tudja majd elmondani, hogy ő volt az.

– Bemehetnék?

Mrs. Cumbersome nem mondott semmit, csak arrébb araszolt, és szó nélkül elindult befelé. Dahlia követte. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán diszkréten bámészkodva ment utána a szalon felé, ahogy az öreg hölgy nevezte. De amikor beléptek a helyiségbe, Dahliának el kellett ismernie, hogy ez a kifejezés sokkal jobban illik hozzá, mint a sima nappali. A szobában antik bútorok sorakoztak: bársony borítású ülőgarnitúra, az az igazi, sötétpiros, faragott lábú asztalka, hozzá illő székek és szekrények.

Az öreg hölgy valahonnan elővarázsolt egy tálcát, és teát töltött neki. Szinte már néhány évszázaddal korábbi volt a hangulat. Pedig abban azért biztos volt, hogy ennyire még Mrs. Cumbersome sem lehet idős.
Dahlia felé nyújtott egy csészét, aztán várakozóan nézett a lányra.

– Ez egy elég kényes kérdés... – kezdte Dahlia, és próbált úgy tenni, mintha valami mélyen aggasztaná. – Tudja, az utcáról van szó. Jobban mondva a kertekről.
Itt elhallgatott, és próbálta végiggondolni, hogy lenne a leghatékonyabb a mondanivalója.

– Folytasd!

– Édesanyámnak és nekem nagyon fontos, hogy az utcánk szép legyen. Hiszen mégiscsak ez az otthonunk! Óvnunk kell, ápolnunk és szépítenünk. És bár én nem vagyok itt egész évben, szívügyemnek tekintem a kerteket. – Az öreg hölgy bólintott, és Dahlia tudta, hogy jó nyomon jár. – És most, hogy hazajöttem... Valahogy úgy érzem, mintha megváltozott volna az összkép. Az az érzésem, hogy néhányan az utcából nem figyelnek eléggé oda a saját gyepükre, már ha érti, hogy értem. És ez nagyon aggaszt.

Dahlia alig bírta ki, hogy ezt az egész monológot mosoly nélkül, teljesen komoly arccal adja elő. A világban gonosz varázslók és boszorkányok futkosnak, ő meg, mint valami üresfejű liba, gyepekért aggódik. Persze nem igazából. Elképzelte, mit szólna James, ha ezt most hallotta volna. Valószínűleg soha nem felejtené el, és akárhányszor csak tehetné, viccet csinálna belőle.

– Akkor nem csak nekem tűnt fel! – sóhajtotta Mrs Cumbersome. Dahlia lelkesen bólogatott, majd folytatta.

– Lenne ötletem a probléma megoldására: egy lakógyűlés. De én túl fiatal vagyok hozzá, hogy komolyan vegyék, amit mondok. Ellenben Ön, Mrs. Cumbersome... A múltjával és tapasztalatával bárki hallgat Önre.
Dahlia ezután még egy fél órát teázott vele, közben pedig megtervezték a lakógyűlés minden szükséges napirendi pontját.

A délelőttje további része azzal telt, hogy körbejárta a Privet Drive lakóit, és néhány elejtett megjegyzéssel igyekezett elérni, hogy az utca lakói tényleg összehívják az első lakógyűlést. Hiszen olyan fontos témákat kellene megvitatni, mint hogy melyik ház gyepe nem elég zöld az utca gyönyörű összképéhez, és hogy kinek a virágágyása a legszebb.

Miután végzett azzal, hogy minden fontosabb utcalakó fülébe beültette a bogarat, mosolyogva indult haza, mint aki jól végezte a dolgát. Mert így is volt.

A Privet Drive lakói nem is lehettek volna ennél mugliszerűbbek. És még a muglik között is a bogarasak közé tartoztak, akiknek semmi sem lehet fontosabb, mint a rendezett kertek és a tökéletes összkép. Dahliának kétsége sem volt afelől, hogy még aznap délután megejtik a lakógyűlést, hiszen ezeknek a fontos kérdéseknek a megtárgyalását nem lehetett halogatni. És ha ez még nem lenne elég ok arra, hogy szülei is elmenjenek, a legszebb virágágyás tulajdonosának kiválasztása biztosan olyan döntés, amiben érintettnek érzik majd magukat.

Amikor hazaért, Petunia épp a szomszédok után kémkedett.

– Hah! Egyszerű tápoldatot használnak a gyephez. Pedig mindenki tudja, hogy a Zöldítő Ultra sokkal jobb rá. Ezért ilyen sárgás a füvük – kárörvendett éppen, de amikor meglátta Dahliát, rögtön félbeszakította kedvenc tevékenységét.

– Találkoztál vele? – röppent oda mellé.

– Nem, nem találkoztam.

– Nem? Hogyhogy nem? Mégsem mentél el?

– De. Mrs. Gable szerint épp nyári iskolában van. – Ez nem is volt hazugság, mert bár Dahliának esze ágában sem volt bármit megtudni Oscar Gable-ről, az édesanyja volt olyan kedves, hogy elsorolta fia összes versenyeredményét, még képet is mutatott neki róla, pedig Dahlia neki is csak az utcagyűlésről beszélt.

– Milyen kár! – Dahlia látta anyján a csalódottságot, és már így is elég bűntudata volt a buli és a hazugságok miatt, így végül úgy döntött, enyhítheti kicsit Petunia bánatát.

– De jövő héten hazajön. Meghívtak vacsorára.

Petunia az örömhír hallatán Dahlia nyakába ugrott, és a lánynak el kellett ismernie, hogy anyja még soha nem örült ennyire semminek. Nem kell tudnia, hogy neki esze ágában sincs addig maradnia. Ha minden a tervek szerint alakul, addigra visszatérhet a varázsvilágba.

– Vacsorára? Hát ez csodálatos! Vennünk kell neked valami szép ruhát!

És Petunia csak sorolta, mennyi mindent kell még elintézniük addig, Dahlia pedig hagyta, hadd örüljön egy kicsit. A szíve mélyén tudta, hogy nem szép dolog, amit a szüleivel tenni készült, de az sem az, amit ők tettek vele az évek során. És még az ördögűzés volt a legkisebb része a dolognak.

Nem, neki a maga útját kell járnia. Boszorkányként. És ha a szülei ezt nem képesek elfogadni, hát legyen! Amint betölti a tizenhetet, felnőtt lesz, és azt csinál, amit csak akar. És a tervei között nem szerepelt, hogy az orvos férjével és egy szakajtó gyerekkel az kösse le a napjait, hogy mennyire zöld a fű. Ráadásul volt valami, amit nem árult el a szüleinek. Az átok miatt úgysem lehet boldog élete, ebben a formában legalábbis biztos nem.

Nagy nehezen sikerült leállítania Petuniát, a nap további részét pedig a szobájában töltötte, és listát írt azokról a dolgokról, amelyeket be kellett szereznie. Készen kellett állnia vele, mert úgy tervezte, hogy amint az idősebb Dursleyék kilépnek az ajtón, rohan is beszerezni mindent.


Amikor Vernon Dursley hazaért, a küszöbön rögtön megjelent Mrs. Therefitz, az egyik fontoskodó, ráérő nyugdíjas néni az utcából, és örömmel újságolta, hogy lakógyűlést tartanak.
Dahlia szülei rögtön izgatottak lettek, és Petunia izgalomtól remegő hangon szólt a lányának, hogy a lakógyűlésre mennek.

– Te is jöhetsz, ha szeretnél – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb megtiszteltetés nem is létezhetne. És valószínűleg annak is szánta. Dahlia meg is lepődött a dolgon, hiszen semmilyen nyilvános eseményre nem vitték el szívesen. Rettegtek, hogy valami „rendelleneset” tesz, és akkor magyarázkodhatnak. Most viszont úgy tűnt, a délelőtti események hatására Petunia úgy gondolta, lánya végre jó útra tért.
De pont a délelőtt történtek biztosítottak kibúvót Dahliának.

– Inkább listát írok, hogy mit kell még beszerezni a jövő heti vacsoráig – emelte fel Dahlia a kezében tartott noteszt és tollat bizonyítékként. Petunia nem sejthette, hogy a papíron egy egészen más lista olvasható, ezért csak lelkesen bólintott, és mintha mindent tökéletesen értene, cinkosan kacsintott. Dahlia még percekig gondolkozott rajta, hogy vajon látta-e édesanyját valaha kacsintani. De aztán a bejárati ajtó becsukódott, és ennél fontosabb dolga volt. Felhúzta a cipőjét, felkapta ez előre bepakolt táskáját, ami tele volt bevásárlószatyrokkal, és már rohant is a legközelebbi szupermarketbe.

1. fejezet
Egy tizenhetedik születésnap előkészületei


Ha Dahlia végignézett a Privet Drive-on, szinte el sem hitte, hogy már évek teltek el az óta a nap óta, hogy megkapta az első rejtélyes levelet a Roxfortból. A kocsibejárók előtti gyep zöldebb volt, mint valaha, a házak ablakai macskaszemekként tündököltek a sok fényesítéstől, és mindenhonnan teljesen átlagos családok teljesen átlagos tagjai integettek felé, ahogy végigsétált az utcán.

Dahlia a séta közben mosolyogva megdicsérte a szomszéd Mrs. Common gyönyörű muskátlijait, visszadobta az utca végén lakó gyerekek labdáját, és segített felcipelni az öreg Mrs. Cumbersome szatyrait a lépcsőn. Mindenkinek mesélt pár szót az elit leánynevelő intézetről, ahová – szülei meséje alapján – járt, és alapjában véve próbált úgy tenni, mintha még mindig oda tartozna.

Néhány fiatal fiú feltűnően megbámulta, egyik-másik még fütyült is neki, vagy utánakiabált, de Dahlia ezeket már megszokta. Hat éve tudott már az átokról, és néha nagyon idegesítette, de nem tehetett mást, elfogadta. Még ha a szíve fájt is, mélyen belül még élt benne a remény, hogy ő lesz a kivétel, aki erősíti a szabályt. Az ilyen pillanatokban azonban lényegesen nehezebb volt hinni ebben.

Elsétált egy apuka mellett, aki a fiával mosta a kocsiját, és egy kislány mellett,aki éppen kutyát sétáltatott. Minden annyira hétköznapi volt, pont, mint amikor tíz éves volt, és még semmiről sem tudott. Amikor még azt gondolta, hogy ő is egy lesz azok közül, aki majd kocsit mos a férjével, hétköznap pedig ebédet csomagol és vacsorát főz.

De a gondolatai egészen máshol jártak, nem a Magnólia közben, és nem a takaros utcácskákon. Mélyen belül pontosan tudta, hogy már régen kinőtte a Privet Drive négyes számú házát, és ezen az sem változtatott, hogy az elmúlt években történtek ellenére még mindig szerette a szüleit.

Már csak pár nap volt a tizenhetedik szülinapjáig, és alig bírta kivárni a napot, amikor végre legálisan is használhatja a varázslatokat, amelyeket tanult. Egy cseppet sem érdekelte, hogy a szülei próbáltak úgy tenni, mintha az év csak abból a három hónapból állna, amit otthon tölt a „normális” világban. Nem érdekelte, hogy az egyetlen ember, aki elviselte a családjából a varázslat említését, az Dudley. Semmi nem számított azon kívül, hogy szabadon használhatja a képességét.

Maga elé képzelte, ahogy a Roxfort Expressz indulásáig hátralévő időben otthon is varázsol, és már ettől elöntötte a boldogság melege. Minden nap átugorhat Harryékhez, meglátogathatja Loo-t és Narát, elmehet vásárolni az Abszol útra, mindezt teljesen egyedül. Milyen szerencse, hogy néhány napon belül hoppanálhat! Kitakaríthatja a szobáját fél pillanat alatt, még az is lehet, hogy kipróbálja, milyen lenne a szobája kék falakkal. Érezte, hogy a világ kitágul körülötte, és a lehetőségek széles tárházának nyit utat egyetlen apróság: hogy eltűnik róla a nyomjel.

De aztán az álmokból hirtelen visszarántotta egy fűnyíró búgása, és megint csak ott volt egyedül, Dahlia Dursley, Vernon és Petunia Dursley lánya, aki az Abbey Mount Leánynevelő prominens tanulója. Kínjában felnyögött.

Nyári magányán egyedül azok a titkos látogatások javítottak valamennyit, amiket Loo, James, Lily és Hugo tettek nála néha, és a levelek, amiket Narától kapott. Egy hűs szellő végigsimított napfényben tündöklő haján, és kipirult arcán, vidám emlékeket hozva magával. Mit meg nem adott volna, ha most itt vannak vele! Pedig alig két hete nem látta a barátait, amióta a roxforti tanév június első hetén véget ért.

De séta közben a gondolatai és az érzései szabadon szárnyaltak. Elege volt már a titkos találkákból a játszótéren, és a Veda által éjszaka becsempészett levelekből. Elege volt abból, hogy rejtőzködnie kell. Az egész élete kétpólusúvá vált, mintha valami tudathasadásos beteg lenne: az év nagy részében ő volt a tehetséges roxforti boszorkány, akit körülvettek a barátai, és szabadon lehetett, aki lenne akart; nyáron viszont magára kellett erőszakolnia a benne valahol mélyen még élő muglit, akitől a szülei nem hagyták megszabadulni.

De ő már nagyon régen döntött, hogy ki akar lenni. Azon a napon, amikor megszökött Loo-val, hogy a Roxfortba mehessen, meghozta a döntést. Választott: maga mögött hagyja a varázstalan Dahliát, hogy kibontakozhasson a boszorkány Dahlia, a Dahlia, akinek barátai vannak, a Dahlia, akiért rajonganak, az erős és intelligens Dahlia, aki küzd a céljaiért. Az elátkozott Dahlia. Dahlia, a véla.

És tudta, hogy most is küzdenie kell. Harcolnia kell, hogy legalább a tizenhetedik szülinapján az legyen, aki. És attól a naptól fogva hátralévő életének minden napján. Nem halogathatta a kérdést. Úgy döntött, a vacsorán kerek-perec megkérdezi.


– Dahlia! – kiáltotta Petunia Dursley mézesmázos hangon lánya nevét. Dahlia tudta, miért beszélt ezen a hangján, amit kifejezetten a vendégeknek tartogatott. Ma náluk vacsorázott Dudley és a felesége is, és ilyenkor még jobban kellett törekedni a teljes tökéletességre.

A lányt ez nem különösebben érdekelte, udvariasan cseverészett Violával. Sógornője nem volt túl érdekes társalgó, és Dahlia még soha nem folytatott vele egyetlen értelmes beszélgetést sem, legtöbbször csak az időjárásról és a napi hírekről cseverésztek.

De ennek ellenére el kellett ismernie, hogy meglepő módon szimpatikusnak találta testvére feleségét. Nem volt benne meg az a tűz, ami benne, és az a lelkesedés sem, de kedves volt és udvarias, és Dahlia nem tagadhatta a tényt, Dudley mellé tökéletes társnak bizonyult.

Lehet, hogy pont ezért zavarta annyira a tény, hogy titkolóznak előtte. Ilyen volt a családja: képmutató. Amikor Dudley először szóba hozta a kérdést, hogy elárulja-e az igazat Violának, a Dursley szülők majdnem lefordultak a székről a kétségbeeséstől, és olyan hevesen tiltakoztak az igazság ellen, hogy Dudley végül beleegyezett, hogy titokban tartsák a dolgot.

Dahlia valahol mélyen sejtette, hogy ez az oka, amiért nem alakulnak soha úgy a beszélgetéseik, hogy közel kerüljenek: mert nem engedhette el magát mellette. És erről igazán nem ők tehettek. Hogyan is mesélhetett volna magának Violának anélkül, hogy szóba került volna a varázslat? Neki az volt az élete! Minden más azon kívül csak színlelés!

Dahlia így hát nem túl nagy lelkesedéssel sétált be a nappaliba, ahol édesapja a legújabb vicceivel szórakoztatta Dudleyékat. Egyetlen vigasza az volt, hogy amint eljön a vacsora közben a megfelelő pillanat, bedobja szülinapi terveit.


A vacsora, mint mindig, finom volt, Petunia most is szinte mérnöki precizitással készítette el őket, és pirulva fogadta a dicséreteket. Ez volt a szokásos szertartás: vicc a nappaliban, vacsora közben egy kis csevej a mindennapokról, az időjárásról, bármiről, ami normális, aztán valaki megdicséri édesanyja főztjét, amit az szerényen fogad, pedig tudja, hogy valamikor az este folyamán úgyis érkezik, és végül megint átvonulnak a nappaliba, ahol újabb viccek következnek, aztán Dudleyék hazamennek, Dahlia pedig vissza a szobájába.

Tudta, hogy most is pontosan ez zajlik, így hát kikapcsolta az agyát – nem volt kíváncsi a legújabb fúrófejek előnyeire –, gépiesen lapátolta magába az ételt, és csak a szülinapján járt az agya. Először meg sem hallotta, amikor Viola megszólította.

– És, készülsz már a végzős évedre? Az a rengeteg vizsga, emlékszem, én szinte egész évben azok miatt izgultam.

– Igen, a RAVASZ tényleg elég nehéz – felelte automatikusan, anélkül hogy belegondolt volna, mit is mond.

Abban a pillanatban azonban, amint a szavak elhagyták a száját, tudta, mekkora hibát követett el. Szülei elsápadtak, és haragosan néztek rá, Dudley viszonylag semleges arccal méregette felesége reakcióját, aki pedig értetlen kifejezéssel nézett rá.

– Ö... – próbálta menteni a menthetőt Dahlia. – Tudod, nálunk ez a szleng, így hívják a lányok a végzős vizsgákat, mert állítólag elég nehéz. Ravasz kérdéseket tesznek fel.

Dahlia nem akarta tovább ragozni, mert gyanította, elég nagy ökörségnek hangzott így is, amit mondott. Helyette inkább a poharáért nyúlt, és nagyot kortyolt a narancsléből. Miközben pedig lenyelte, már tudta is, hogy most kell próbálkoznia. Egy vacsora alatt nem hozhatja szóba kétszer is a varázsvilágot, szóval most rögtön kell bedobnia a bombát.

– Hm – köszörülte meg a torkát, miután lenyelte az utolsó kortyot is. – Az iskoláról jut eszembe... – kezdte óvatosan, de minden hiába volt. Apja torkán így is megakadt a falat, és fuldokolni kezdett, Petunia pedig támogatólag ütögetette a hátát.

– Ismerem a Heimlich-fogást, ha kell – szólalt meg Viola, és rögtön fel is pattant a székéből, ugrásra készen, ha szükség van elsősegély-nyújtási képességeire. De addigra Vernon fuldoklástól vöröslő feje már kezdte visszanyerni eredeti színét. Dahlia azonban képtelen volt nem elmosolyodni a gondolatra, hogy Dudley alig ötven kilós, törékeny felesége próbálja kiszuszakolni a tévútra indult falatot Vernon Dursleyből.

De Dahlia tudta, ha már elkezdte, nincs visszaút. Menni kell előre, bátran, megingathatatlanul, akár egy griffendéles.

– Szóóóval – nyújtotta meg kicsit a szó elejét – arra gondoltam, hogy a szülinapomra áthívnék pár osztálytársat vacsorára a – itt tartott egy kis szünetet, és jelentőségteljes pillantást vetett szüleire –, a lánynevelőből.

Vernon feje megint lilulni kezdett, ami a legrosszabb jel volt.

– Jaj, ez remek ötlet – lelkendezett Viola, kék szeme izgatottságtól csillogott, hosszú, vörös haja pedig lengedezett a hátán. Ő volt az egyetlen, aki jónak találta Dahlia ötletét, a Dursley szülők teljesen magukba roskadtak, Dudley pedig kíváncsian méregette őket, egy mosollyal a szája szegletében, hogy erre vajon mit lépnek. – Szülinapi buli! Nem is értem, miért nem jutott eszembe! Lehetett volna akár meglepetés is! Elküldhettük volna Dahliát boltba, aztán amikor visszajön, a barátnőivel egyszer csak előugrunk a semmiből. Mintha csak odavarázsoltak volna minket!

Viola lelkesedését azonban Vernon hamar aláaknázta, és a nő nem is sejtette, hogy ebben előbbi, nem túl jól megválasztott hasonlata is közrejátszott.

– Más terveink vannak a születésnapodon – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Dahlia felé fordulva.

– Tudjátok, milyen fontos ez nekem, ugye? Most leszek tizenhét! Ez tényleg nagyon fontos. – A nagyon szót megint külön megnyomta, hogy emlékeztesse szüleit a szám jelentőségére. Pontosan tudta, hogy értik, mire gondol. Még tökéletesen emlékeztek, Harry nagykorúvá válására, amikor el kellett hagyniuk szeretett otthonukat. És ha mégis elfelejtették volna azt a napot, Dahlia emlékeztette már rá őket azóta néhányszor.

– Majd a tizennyolcadikat, amikor tényleg nagykorú leszel, megünnepeljük.

– És mégis milyen terveitek vannak? – kérdezte Dahlia vékony hangon, mert sejtette, hogy ez semmi jót nem jelenthet. Szülei hallgatása azonban a legrosszabb gyanút keltette fel benne. – Ugye nem hívtatok megint papot? – Szülei még mindig hallgattak. – Ugye? – kérdezte most már tényleg kétségbeesett hangon.

– Papot? Minek a pap? – kérdezte Viola értetlenül, de senki nem figyelt oda rá.

– Szóval azt hívtatok! – Dahlia hangja már nem kétségbeesett, hanem csalódott és dühös volt. Minden pórusából sütött, hogy mindjárt felrobban. – Úgy tűnik nektek, hogy az előző alkalom talán használt? Hát nem értitek? Ez nem olyasmi, amit ördögűzéssel vagy ki tudja milyen ráolvasással ki tudtok irtani belőlem! Akár a pápát is idehívhatjátok, ő sem tud segíteni. Mert nincs is min segíteni. Ez vagyok én! Miért nem látjátok?

Dahlia hirtelen felpattant, és könnyei áradatán keresztül szinte alig látott valamit, miközben felszáguldott a szobájába. Bevetette magát rózsaszín ágyába, és dühöngött. Abban a pillanatban úgy lángolt benne a harag, hogy fel tudott volna fújni valakit dühében, úgy, mint Harry Marge nénit. De nem engedhette meg magának a luxust, hogy engedély nélkül varázsoljon, alig pár nappal a születésnapja előtt.

Viszont támadt egy annál sokkal jobb ötlete! Ha harc, hát legyen harc! Megmutatja, milyen fából faragták!

Gyorsan felpattant az ágyból, kitörölte a könnyeket a szeméből, és indulatosan a tolla felé nyúlt. Keresett egy papírt is, de mielőtt írni kezdett volna, odafordult Vedához. Adott neki egy kis bagolycsemegét.

– Veda, küldetésed van! Nagyon fontos! – Baglya szelíd huhogással adta tudtára, hogy pontosan érti, mit akar, majd egy kis tollborzolással belegyezését is kifejezte.

Dahlia pedig lendületesen írni kezdett, tolla csak úgy sercegett a papíron. Olyan erővel nyomta a tintás hegyét a lapra, hogy az is csoda volt, hogy éles vége nem szakította át teljesen.


Szia Lily!

Szükségem van a segítségedre. Apáék nem fogadták kitörő lelkesedéssel a közös vacsora ötletét. És akkor még elég finoman fogalmaztam. De van egy tervem.

A szülinapomon este 8-kor bármi áron elszabadulok a családi vacsiról, ha törik, ha szakad. Ha mást nem tudok kitalálni, eldobom az egyik trágyagránátot, amit James küldött. Anya azzal ellesz egy ideig.

Loo már járt a szobámban, gyertek vele, és közvetlenül a szobámba hoppanáljatok! Érted? A szobámba, este 8 körül!

Tartunk egy kis házibulit.

Puszi:

D.

Sziasztok!