5. fejezet
Oliver
Dahlia
dühösen nézte a dobozt. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehet
benne, de nem volt benne biztos, hogy tudni akarja. Ezért a csomagot
inkább félretette, és a kisebbik rosszat választotta: elolvasta a
levelet.
Dahlia,
Dahlia, Dahlia!
Ugye
nem gondoltad, hogy kihagynám a születésnapod? Személyes
sértésnek veszem, hogy nem hívtál meg a bulidba, de valóban jobb
lesz, ha majd inkább kettesben ünneplünk. Az ajándékodat
mindenesetre elküldtem, nem szeretném, hogy azt gondold, tőlem nem
kapsz semmit.
Hamarosan
találkozunk!
Csókol:
Oliver
Dahlia
újra átfutotta a sorokat, mert nagyon rossz érzése volt. Ugye ez
nem azt akarta jelenteni, hogy egyszer csak beállít hozzá, amikor
a legkevésbé számít rá? Még ezt is kinézte volna a fiúból,
és Oliverre már tényleg nem volt szüksége, kiváltképp arra,
hogy rejtegetnie kelljen. Vagy még rosszabb ha nem a fiú nem
akarja, hogy rejtegesse, és egyszer csak megjelenik a bejárati ajtó
előtt, mintha ez lenne a legtermészetesebb, ő pedig magyarázhatná
a szüleinek, hogy ki ő és mit keres itt.
Gyorsan
felkapott egy darab papírt, ami az íróasztalán hevert, és
gondolkozás nélkül írni kezdett:
NE
GYERE IDE! NE MERÉSZELJ IDEJÖNNI!!!
Csak
ennyit írt a papírra, harsogó nagy betűkkel, három
felkiáltójellel a végén, aztán odaadta Vedának, aki bár kissé
nyűgösen, de elindult a levéllel. Csak remélni merte, hogy Oliver
érzékeli, hogy éppen nagyon dühös, és legszívesebben ordítana
vele, ha tehetné. És legfőképpen azt remélte, hogy megérti,
hogy mit ír, és eszébe sem jut, hogy eljöjjön hozzá.
Lopva
a csomag felé sandított, és azon gondolkozott, vajon mit is
kellene tennie vele. Végül egyszerűen ott hagyta az ágyán, és
hogy elterelje a figyelmét, bevetette magát a ruhái közé. De nem
tehetett róla, a pillantása időről időre visszatért a dobozhoz.
A helyzeten csak rontott, hogy az egész éjszakás ébrenlét
megtette a hatását, és ha nem az Olivertől kapott ajándék miatt
volt kíváncsi, akkor arra gondolt, hogy aludnia kéne, amiről
rögtön az ágya jutott eszébe, és újfent a rajta heverő csomag
jutott eszébe.
Végül
meggyőzte magát, hogy talán mégis jobb lesz, ha kinyitja. Maga
előtt látta az egyik rivallót, amit Lily kapott Harrytől, és
hirtelen félni kezdett, hogy Oliver is kitalált valami hasonlót.
Kinézte belőle, hogy megbűvölte a csomagot, és ha nem nyitja ki,
a végén még ő maga ugrik elő belőle.
Úgyhogy
miután már körülbelül negyed órája szemezett a csomaggal,
végül döntésre jutott, lehuppant a csomag mellé, és lassan,
óvatos mozdulatokkal elkezdte kinyitni, mintha csak attól tartana,
hogy felrobban a kezében.
Aztán
már nem félt, hogy fel fog robbanni, de a helyzet nem sokat javult.
A
dobozban két kisebb dobozt talált, mindegyikhez egy külön kis
cetlit ragasztottak. Dahlia a nagyobb felé nyúlt, mert ez tűnt a
veszélyesebbnek. Minél nagyobb a doboz, annál nagyobb kárt
okozhat.
Amikor
felpattintotta a kis dobozt, három szem cukorkát talált benne.
Mind sárga volt, közepükön pedig csak egy fehér kör látszott,
és Dahliának percekre volt szüksége, míg rájött, hogy az nem
is kör, hanem egy O betű. O, mint Oliver. Egoista.
Dahlia
a cukorkákat méregette, és próbálta felidézni, hogy látott-e
már ilyet a Mézesfalásban. De biztos volt benne, hogy nem. Utálta
magát érte, de Oliver ajándéka kíváncsivá tette. A mellé
csatolt cetlitől azonban csak kicsit lett okosabb:
Ha
bajban vagy, kapj be egyet! Ne aggódj, nem méreg, és nem lesz
spenótíze sem. (Látod, tudom, hogy utálod a spenótot.) Nekem az
első csókunkat juttatta eszembe az íze. Biztos emlékszel.
Emlékezett.
Túlságosan jól is.
– Visszajutok
egyedül is, James – lökte oldalba a fiút a késő esti túra
végén. – Tudod, hogy nem kell félteni.
– Tele
vannak a folyosók buzgó prefikkel. Nem szeretném, ha a Hollóhát
súlyos pontokat veszítene miattam. Nem mintha nem mi győznénk, de
nem akarom, hogy erre foghasd.
– Fogd
be! – nevetett Dahlia, aztán útnak indult a Hollóhát tornya
felé.
Nem
is bánta, hogy van még egy kis ideje egyedül, mielőtt ágyba
kerül, mert ilyenkor mindig pörgött az agya, száguldoztak a
gondolatai, és még ott munkált benne az adrenalin.
Már
nagyon közel járt, amikor hirtelen lépéseket hallott a folyosón,
gyors, határozott kopogást a kőpadlón. Mielőtt azonban
eltűnhetett volna, az egyik sarok mögül előlépett Oliver.
Dahliának nem volt hozzá hangulata, de örült, hogy nem egy
prefektus vagy egy tanár az. Büszke volt rá, hogy eddig még soha
nem kapták el, persze Loo kivételével, de ő nem számított.
– Mit
csinálsz itt?
– Ugyanezt
megkérdezhetném én tőled – felelte fölényesen Oliver,
miközben keresztbe fűzte a kezét a mellkasán, és az egyik falnak
támaszkodott. – Vagy egyszerűen örülhetnénk a csodás
véletlennek, hogy így egymásba ütköztünk.
– Véletlennek?
Persze. A Mardekár klubhelyisége nem erre van.
– Milyen
tájékozott valaki. És mit kerestél te a Mardekár
klubhelyiségében, hogy így tudod? Vagy inkább azt kellene
kérdeznem, kit?
Dahlia
tízig számolt magában, ez volt a legújabb módszere arra, hogy
lenyugtassa magát, mielőtt a vélasága valami csúnya dologba
torkollna. Amikor elért a tízes számhoz, nagyon sóhajtott, aztán
elindult tovább a folyosón. Már csak pár méter választotta el a
céljától, nem hagyhatta, hogy megállítsák.
Mielőtt
azonban kikerülhette volna Olivert, a fiú elé ugrott, és elállta
az útját. Amikor Dahlia balra lépett, ő is, amikor jobbra, megint
követte.
– Mit
akarsz?
Oliver
nem válaszolt, hanem helyette megjelent az arcán az az idegesítő
vigyor, majd egy másodperccel később a szája már az övére
tapadt.
A
karjai kinyúltak, hogy átölelje Dahliát, amire szüksége is
volt, mert a boszorkány rögtön lépett volna hátrébb. De Oliver
erősebbnek bizonyult, és ettől ő csak még dühösebb lett.
Próbálta eltolni magától, erősen lökte, de képtelenség volt.
Az
egész szürreálisnak hatott. Egyáltalán nem így képzelte az
első csókját. Azt gondolta, hogy boldog lesz, hogy az egész
felemelő lesz, de most csak furcsa volt. Oliver nyelve, a karja a
hátán, a másik pedig a hajában, az apró hangok, amiket a fiú a
csók közben hallatott. Dahlia mindennek tudatában volt, a
legutolsó koppanást is hallotta a folyosón. Nem testen kívüli
élmény volt, hiszen mindent érzett, legfőképp Oliver szájának
mentolos ízét, de mégis mintha nem vele történt volna az egész.
Nem
nevezte volna szükségképpen rossznak, de nem volt összehasonlítási
alapja, abban pedig biztos volt, hogy nem akarja, hogy Oliver nyelve
az ő szájában legyen.
Amikor
a fiú végül elengedte, a pofon óriásit csattant a néma
csendben. Dahlia látta, hogy a tenyere nyomán piros a fiú arca,
még az ujjai vonalát is felfedezte, és nagyon remélte, hogy
maradandó nyomot hagytak. Legalább pár napig magán viselhetné
őket, hátha akkor észbe kapna, hogy mit dugdos és hova.
A
sötét folyosón csak ők ketten voltak, és még fényt is csak
néhány fáklya adott. Az egész még akár romantikus is lehetett
volna, de egyáltalán nem volt az. Sőt, miután Dahlia sokkal
közelebbről megismerte a fiú nyelvét, mint ahogy akarta volna,
kifejezetten hátborzongatónak és taszítónak tűntek a falakon
hullámzó vöröses árnyak.
– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?
Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.
– Ha ezt még egyszer, csak még egyszer meg mered tenni, nem csak a tenyeremmel kerülsz majd közelebbi kapcsolatba, hanem a pálcámmal is, világos?
Dahlia úgy fújtatott, mint egy dühös macska. Vett egy mély lélegzetet, aztán kifújta. Legnagyobb bánatára azonban Oliver mindennek ellenére elégedettnek tűnt.
– A
tenyereden kívül mással is közelebbi kapcsolatban voltam az
előbb.
A
boszorkány gyorsan kihúzta magát, megvetően a fiúra nézett,
aztán hátat fordított, és a kecses léptekkel elindult vissza a
Hollóhát klubhelyiségébe. Csak remélni merte, hogy a kopogtató
most nem valami nehéz kérdést tesz fel, mert egyáltalán nem volt
türelme a rejtvényekhez. Egy ilyen éjszaka után semmiképp.
Amikor
lefeküdt, csak tovább rontott a helyzeten, hogy biztos volt benne,
az száján látszik a csók helye, és még álmában is érezte az
átható mentolízt.
Dahlia
a három cukorka fölé hajolt, és amikor megszagolta őket, újra
érezte a mentol illatát, édes volt és karcos, ugyanolyan, mint
amikor Oliver megcsókolta. És csak dühös lett, ha arra gondolt,
hogy erről az illatról tényleg Oliver és az a csók jut eszébe.
És
egyébként is, mi a fene az, hogy ha bajban van, kapjon be egyet?
Majd még biztosan cukorkát fog szopogatni a legnagyobb pánik
közepén!
Gyorsan
visszapattintotta a doboz tetejét, aztán olyan messzire hajította
a szobájában, amennyire csak tudta. Valahol a gardróbban kötött
ki.
Ott
volt azonban még a másik doboz. Dahlia arra gondolta, hogy abban
valami még szörnyűbb dolog rejtőzik. Talán Oliver kezének
másolata, és amikor kinyitja, előszökken, hogy a hajába túrjon,
ahogyan azon az éjszakán.
Bár
talán mégsem egy kéz az, mert ahhoz túl kicsi a doboz.
Dühös
volt, és erősen kételkedett benne, hogy a helyzet lehet még ennél
rosszabb, ezért végül úgy döntött, jobb, ha egyszerre letudja
az ajándék másik felét is.
A
kisebb dobozért nyúlt, és elolvasta az ahhoz írt üzenetet.
Ne
mondd, hogy nem tudom, mire vágynak a nők! A másik ajándékod a
jövőre szól, de azt akartam, hogy kapj valamit most rögtön.
Szeretném még viszontlátni, viseld a kedvemért! Mondjuk a
következő csókunknál.
Dahliának
a viseld szótól rögtön hányingere lett, de erős akart maradni,
és mielőtt meggondolhatta volna magát, felnyitotta ezt az
ajándékot is.
Nem
akarta elhinni, hogy mi van a kezében. Biztos volt benne, hogy mi
az, tanultak az ilyenekről még régen, amikor mugli iskolába járt,
és cikket is többször írt már a drágakövekről, de...
Egy
gyémánt fülbevaló? Illetve ha pontos akar lenni egy fülbevaló
smaragddal és gyémánttal? Ugye ez csak valami vicc?
De
nem volt az. A dobozka alján két fülbevaló feküdt, belesimultak
az ezüstösen csillogó bársonyba, ami az ékszerdoboz alját
borította. A fülbevaló hatalmas volt, olyan, ami súlyosan lehúzza
a nők fülét, de mégis hordják, annyira gyönyörű. Két részből
állt: két egymással szembeforduló csepp alakú kő. A felső
kisebb gyémánt, az alsó, nagyobb pedig smaragd. A két drágakövet
ezüst foglalat tartotta össze, a smaragd cseppet pedig még egy
kisebb gyémántokból álló koszorú ölelte körbe.
Olyasfajta
ékszer volt, amilyet a férfiak régen a szeretőiknek vettek, és
aztán a nők boldogan viselték, mintha csak azt akarnák hirdetni,
milyen sokat érnek.
Dahlia
a fülbevaló felé nyúlt, mert még mindig nem akarta elhinni, mit
adott neki Oliver. Kiemelte a dobozból, és nézte, ahogy megcsillan
rajta fény. Kétségtelenül igazi volt.
És
ekkor rájött, hogy az előbb tévedett. Lehetett még sokkal
dühösebb, mint az emlék hatására. Sokkal-sokkal dühösebb. Hogy
merészelt neki Oliver ilyen ajándékot adni?
Valaki
hirtelen feltépte a szobája ajtaját.
Petunia
volt az, és fürkészve nézett körbe a szobában, hogy ott
vannak-e még az éjszakai látogatók. Amikor azonban meglátta, mi
van Dahlia kezében, rögtön elfelejtette, miért jött.
Csak
tátogott, de megszólalni nem tudott, miközben nézte a fülbevalót
a lánya kezében. A boszorkánynak már kétsége sem volt, hogy
amit a kezében tart, valódi, és ezzel Petunia is tisztában
lehetett.
Dahlia
abban a pillanatban már sajnálta, hogy elküldte Vedát az
üzenettel, mert ha várt volna még egy kicsit, rögtön
visszaküldhette volna a fülbevalót is. Mert hogy ezt nem
fogadhatta el, abban biztos volt.
– Nem
akarok róla beszélni – mondta Dahlia az anyjának, gyorsan
visszatette a fülbevalót a dobozba, és vissza is csukta, hogy ne
is lássa.
– De...
De... – nyökögte Petunia. – Az...
– Igen,
tudom.
– Hogyan?
Kitől?
– Nem
tartom meg, úgyhogy nem számít.
Hirtelen
kopogás hallatszott az ablak felől.
– Veda?
– kérdezte, pedig tudta, hogy ő nem érhetett vissza ilyen hamar.
Igaza
is lett, egy idegen bagoly ült az ablakpárkányon, aki cseppet sem
hasonlított az övére. Macskabagoly volt, világos tollakkal és
kerek fejjel. Barátságtalanul méregette Dahliát fekete szemével,
aztán amikor nem vette el tőle a küldeményt, figyelmeztetően
huhogott.
Az
üzenet Olivertől jött. Aznap már a negyedik, állapította meg
Dahlia keserűn.
Dahlia!
Veda
még nem érkezett meg, bár sejtem, hogy hamarosan itt lesz. Ne
aggódj, megetetem, és csak akkor bocsátom útjára, ha már
kifújta magát kicsit.
És
ha már fújtatás... Most biztosan dühös vagy. De kössünk
üzletet! Megtartod az ajándékaim – ha már elküldted Vedával,
küldöm vissza bagolyfordultával, ne aggódj –, és én nem
állítok be hozzád váratlanul. Ellenkező esetben hamarosan
találkozunk a Privet Drive 4. alatt. Kíváncsi vagyok a szüleidre,
már annyit hallottam róluk, alig várom, hogy személyesen is
találkozzak velük.
Csókol:
Oliver
This entry was posted
on 2013. április 28., vasárnap
at vasárnap, április 28, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.