10. fejezet
Abszol út
Dahlia bagolyhuhogásra ébredt, és
rögtön tudta, hogy nem Veda az. Az ő hangját már ezer közül is
megismerte, bár nem tudta volna megmondani, hogyan.
Még ki sem nyitotta a szemét, de már
tudta, hogy mit jelent az idegen bagoly hangja, és ettől rögtön
ideges lett. De erőt vett magán, mert át kellett vennie a levelet.
Ahogy sejtette, a roxforti levele volt az, a szokásos listával,
hogy mit kell beszereznie arra a tanévre. A lista alján még volt
néhány megjegyzés arról, hogy végzősként milyen egyéb
dolgokat kell megvennie a tankönyveken kívül, de Dahliának nem
volt ereje végigolvasni.
Régebben a nyarak fénypontjának
érezte, amikor megkapta a levelet, mert azt jelentette, hogy
hamarosan mehet vissza a Roxfortba. Most azonban csak arra tudott
gondolni, hogy mit fog csinálni, amikor kiderül, hogy nem képes
varázsolni. Vajon nevetnek majd rajta? Kigúnyolják? Vagy
szánakozni fognak? Nem tudta, melyik lenne rosszabb.
Ledobta hát a levelet a pálcája
mellé, és igyekezett nem tudomást venni a dologról. Nem az a
fajta volt, aki szőnyeg alá söpri a dolgokat, szeretett inkább
szembemenni velük, de most szüksége volt egy kis időre, hogy
eldöntse, mit csináljon.
Bement a gardróbba, és egymás után
vette le a ruhákat a vállfákról. Nem volt ebben semmi varázslat,
nem lebegtek, nem változtatták meg a színűket, minden olyan volt
néhány pillanatra, mint régen. Talán hozzá kell szoknia ehhez,
nem igaz?
Amikor azonban jó két óra múlva
kilépett az apró helyiségből, legnagyobb döbbenetére Petuniával
találta szembe magát. Édesanyja kezében ott volt a roxforti
levél.
– Mikor érkezett? – kérdezte.
– Ma reggel.
A beszélgetéseik ilyenek voltak
mostanában. Tömörek és világosak, mindenféle körítés nélkül.
– Mikor megyünk?
Dahlia erre már felkapta a fejét.
Komolyan azt mondta az édesanyja, amit hallani vélt?
– Megyünk? – kérdezte,
kihangsúlyozva a többes szám első személyt jelző ragot.
– Természetesen elkísérlek.
– De...
– Nincs semmilyen de. Veled megyek.
Dahlia elképzelni sem tudta, honnan
jött ez a hirtelen lelkesedés édesanyja részéről az Abszol út
iránt. A legutóbbi alkalommal, amikor el akarta kísérni, egész
végig ájultan hevert a Foltozott üstben. Vagy az lehetett az oka,
hogy nem akart egyedül maradni... vagy félt, hogy Dahliát is
elveszíti.
A lány néhány pillanatra el is
felejtette, hogy pár perccel korábban még abban sem volt biztos,
hogy egyáltalán elmenjen-e beszerezni a dolgait.
– Nem... jöhetsz velem.
– Már hogyne mehetnék! Nehogy azt
gondold, hogy nem tudom, a szülők elmehetnek arra a helyre a
gyerekeikkel. – Édesanyja hangja ellenkezést nem tűrő volt, és
Dahlia most először látta benne viszont a régi Petuniát. És nem
is csak a Vernon halála előttit, hanem azt, aki gondtalanul élt
teljesen átlagos lányával a Privet Drive-on, távol a
varázsvilágtól, és aki úgy gondolta, kezében tartja az élete
irányítását.
Dahlia szíve összefacsarodott a
látványra, és anélkül, hogy átgondolta volna a dolgot,
bólintott.
Hugo ismét magára vállalta a sofőr
szerepét, ezúttal azonban Harry is vele tartott. Négyesben
indultak az Abszol útra. Harry úgy viselkedett, mintha teljesen
természetes lenne, hogy Petunia a varázslóvilág központja felé
tart, Hugo pedig izgatott volt, és Dahlia meg tudta mondani egyetlen
pillantásából, hogy azt reméli, Petunia végre elfogadja, hogy a
lánya boszorkány. Dahlia feszengett, és nem csak az édesanyja,
hanem a varázslás – vagyis annak hiánya – miatt is. Hugo nem
kérdezett semmit, amikor meglátta, hogy nincs a lánynál a
pálcája, egyszerűen a szobájába ment, és lehozta ő maga. Még
arra is képes volt, hogy egy biztató mosolyt küldjön felé.
– Hová akartok menni először? –
kérdezte Harry vidáman, mintha semmi különöset nem kérdezett
volna.
Dahlia csak tátogott, és próbált
rájönni, hogy melyik üzletben van a legnagyobb esély arra, hogy
képes anélkül bevásárolni, hogy rájönnének az ő kis
problémájára.
Hugo azonban megelőzte.
– Szerintem döntsön Mrs. Dursley.
Mégiscsak ő jár először az Abszol úton.
A boszorkány döbbenten kapta a fejét
Hugo felé, és gyilkos pillantása kétséget sem hagyott afelől,
hogy mit csinált volna abban a pillanatban legszívesebben vele.
Harry kuncogni kezdett, majd várakozóan
nézett a nénikéjére.
– Nem hiszem, hogy Anya ismer...
Mielőtt azonban befejezhette volna a
mondatot, Petunia félénken megszólalt.
– Ollivander.
– Bár tetszik az ötlet, már régen
találkoztam az ifjú Olivanderrel, szeretnélek emlékeztetni, hogy
azokat csak boszorkányok tudják használni – somolygott Harry.
– És ezzel minden bizonnyal Mrs.
Dursley is tisztában van. Csak kíváncsi, és ez teljesen érthető.
Ha mugli lennék, én is oda mennék először. – Hugo arcáról le
se lehetett kaparni a vidámságot.
A nap határozottan nem úgy alakult,
ahogyan Dahlia elképzelte. Még alig kezdődött el, de már kitért
a normális vágányról, és az volt az érzése, hogy ez csak még
rosszabb lesz.
Az első állomás azonban így sem a
pálcaüzlet volt, előtte ugyanis még meg kellett állniuk a
Foltozott üstben. Nem csak szokásos átkelő vendégek voltak, ez
rögtön ki is derült, amikor beléptek, és Hannah szinte a
nyakukba borult. Dahlia nem ismerte túl jól, leginkább csak a
bevásárlásokkor találkozott vele, de mindig azt gondolta, hogy
olyan gondoskodó, mint egy tyúkanyó. Ez a véleménye csak még
inkább erősödött, amióta Hannah anya lett.
A kis Alice most itt totyogott a
szoknyája mellett, és bizonyos időközönként félénken
rámutatott valamire, és érthetetlen szavakat motyogott, amiket
Hannah minden bizonnyal értett, mert mindig válaszolt rájuk.
Aztán Neville is előbukkant, és
felkapta a kislányt, aki kacarászni kezdett, és a plafon felé
nyújtogatta kis karját.
– Követelőző, de nem bírok neki
ellenállni – nevetett a férfi is, majd lányát kérésének
megfelelően a plafon felé lebegtette. Amikor elérte, mászni
kezdett rajta fejjel lefelé, mintha csak oda lenne ragasztva.
– Szedd le onnan! – feddte Hannah a
férjét. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor ezt csináljátok.
Bármikor leeshet.
– Te pedig tudod, hogy azt nem
hagynám.
Ez volt Dahliáék végszava, inkább
elindultak, nem akartak belefolyni a családi vitába. A boszorkány
mindenesetre Alice pártján állt, biztosan jó móka lehetett a
plafonon kúszni.
Ahogyan Petuniának megígérték,
Ollivander üzletébe mentek először, bár egyikük sem akart venni
semmit.
Amikor beléptek, az ifjabb Ollivander
gyorsan elhadarta mindegyikük pálcafajtáját, és amikor Dahliához
ért, elmosolyodott.
– A vélahajas pálca. Apám azóta
sem bocsátotta meg. De azért remélem, jól működik.
Dahlia biccentett, inkább nem akart a
pálcájáról beszélni.
Ollivander pillantása Petuniára
siklott, és látszott szeme izgatott csillogásából, hogy azt
hitte, egy újabb kuncsaft. Dahlia gyorsan megelőzte, mielőtt
édesanyja elé lebegtetett volna mindenféle mérőszalagot.
– Az édesanyám – nyögte ki.
– Á, talán mágikus képességeket
fedezett fel magában?
– Nem, nem – sietett leszögezni
Dahlia. – Csak kíváncsi volt.
– Az Ollivander pálcák híre még a
muglikhoz is eljutott. Nem vagyok meglepve, egyszer, amikor Indiában
jártam...
– Lily mesélt róla – szólalt meg
Petunia.
Dahlia és Harry egyszerre kapták felé
döbbenten a fejüket. Egyikük sem hallotta túl gyakran a húgáról
beszélni, szinte olyan volt, mintha nem is lettek volna testvérek.
Harry erre a végszóra rögtön úgy
döntött, hogy az egész társaságot meghívja fagyizni, majd
közölte, hogy majd ő szóval tartja a nagynénjét, Dahlia és
Hugo intézzék el a bevásárlást.
Az első útjuk a Czikornyai és
Patzába vezetett, aztán vettek némi bagolyeleséget az Uklopszban,
beugrottak köszönni a Weasley Varázsvicc Vállalatba is, és
bementek a Kviddics a javából-ba is, hogy jót szórakozzanak a
James arcával díszített bögréken, nyakláncokon és egyéb
kiegészítőkön.
Végül már csak egy üzletet nem
pipáltak ki a képzeletbeli tennivalók listáján, Madam Malkin
talárszabászatát, ezért előbb visszamentek Harryékhez.
Hallgatólagos megegyezés volt, hogy oda a lányok egyedül járnak.
Dahlia fel is készült rá, hogy így
is lesz, mivel nem volt velük se Nara, se Lily, de amikor Petunia
meghallotta, hová megy, jönni akart. Ezen a napon már semmi sem
lephette meg, úgyhogy megvonta a vállát, és hagyta, hogy az
édesanyja kövesse.
A boszorkánynak elképzelése sem
volt, mennyi idős lehet Madam Malkin, de abban biztos volt, hogy már
jó sokat látott. Ősz haját szoros kontyba tekerte, és az arca is
meglehetősen ráncos volt már, de még mindig úgy szökdécselt a
kuncsaftok között, mintha csak a húszas éveiben járt volna.
Repkedtek a mérőcentik meg az anyagdarabok, itt-ott csipke lebegett
a levegőben, amiket a vevőknek úgy kellett elhessegetni, hogy
lássanak is valamit.
Amikor a nő észrevette Dahliát, szó
nélkül egy kis emelvényre állította, és amíg a mérőszalagok
a dolgukat végezték, tudakolni kezdte, mire van szüksége a
lánynak. A szokásos roxforti egyenruhán kívül be kellett
szereznie a ballagók különleges roxforti talárját, mire Madam
Malkin rögtön duruzsolni kezdett a régi szép időkről, meg a
saját ballagásáról.
Ám igazán lelkes csak akkor lett,
amikor kiderült, hogy Dahliának szüksége lesz egy báli ruhára
is. Na, ekkor repkedtek csak igazán a csipkék, hiába magyarázta a
lány, hogy valami egyszerűt és letisztultat szeretni. Amikor a
Madam meghallotta az letisztult szót, csillogó szemmel állapította
meg, hogy egy igazi ínyenccel van dolga a divat területén.
A következő vitát a ruha színe
indította, ugyanis Dahlia hiába ragaszkodott volna a háza kék
színéhez, Madam Malkin hallani sem akart a dologról.
– A ballagási talár viselje a háza
színét. A báli ruhának azonban a személyes karakteréhez kell
illeszkednie.
Ekkor végre Petunia is meg mert
szólalni.
– Sárga. Mindig is jól álltak neki
a sárga ruhák. Már kislányként is olyan bájos volt bennük.
Dahlia ezerszeresen is hálát adott,
hogy egy ismerős sem volt a környéken, mert nem volt rá szüksége,
hogy ezt bárki hallja. Emlékezett a fodros szörnyűségekre,
amikbe az anyja bújtatta. Olyan volt bennük, mint egy játékbaba.
Madam Malkin hümmögött, és még
kétszer körbejárta, majd megfogta és felemelte az állát,
hosszasan méregetve az arcát.
– Zöld – jelentette ki olyan
határozottan, hogy egy Dahliánál nyámnyilább lány biztos rögtön
bólintott volna.
– Nem.
– A zöld is mindig jól állt.
Emlékszel, amikor békát játszottál az iskolai darabban, és...
– Zöldet semmiképp.
– Pedig ki kell emelni a gyönyörű
szemét, és ehhez csak a zöld jöhet szóba.
– Egyetértek – szólalt meg egy
túlságosan is ismerős hang Dahlia háta mögött, és abban a
pillanatban már biztos volt benne, hogy el fog süllyedni. Vajon az
egész beszélgetést hallotta?
Meg sem kellett fordulnia, Oliver
peckesen az emelvény elé lépkedett, és szakértő szemekkel
végigmérte, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy a lányban
rögtön forrni kezdett a düh.
– Más szín szóba sem jöhet.
Megint csak bebizonyosodott Madam Malkin egyedülálló hozzáértése
– hízelgett a fiú a varrónőnek, aki rögtön elpirult, és úgy
rebegtette a szempilláit, mintha fiatal bakfis lenne, és épp
meghódítani készülne Olivert.
– Te meg hogy kerülsz ide?
– Hát illik így üdvözölni,
amikor már ilyen régóta nem találkoztunk?
Mielőtt Dahlia elmondhatta volna, hogy
ez az idő nem lehetett elég hosszú, Oliver megint megszólalt.
– Az én dísztalárom is zöld lesz,
úgyhogy tökéletes passzolnánk.
– Minek akarnék passzolni hozzád?
Oliver csak mosolygott, aztán Dahlia
anyja felé fordult.
– Mrs. Dursley, ha nem tévedek.
Oliver Prince vagyok. Már tudom, honnan örökölte a lánya a
szépségét.
A boszorkány döbbenten meredt a
fiúra, és még sikerült fokoznia a meglepetést, amikor meg is
hajolt Petunia előtt.
Az édesanyja nem jutott szóhoz, és
Dahlia nem tudta eldönteni, hogy azért, mert ilyen közvetlen
stílusban szólt hozzá egy varázsló, vagy azért, amit mondott és
tett.
– Hadd fejezzem ki őszinte részvétem
a veszteségéért.
Dahlia álla már nem is eshetett volna
ennél lejjebb. Egyáltalán honnan tud Oliver az édesapja
haláláról?
Pár másodperces hatásszünet után
ismét a lány felé fordult.
– De olyan szép napunk van, és a
jövőbe kell tekintenünk, ahogy édesanyám mondja mindig. És
visszatérve a ruhádra. Feltétlenül a zöldet válaszd. Illik
hozzá a fülbevaló, amit küldtem.
Petunia újfent döbbenten tátogott,
Dahlia pedig már biztosan paprikavörös volt.
Madam Malkinhoz fordult.
– Legyen zöld. Van egy tökéletes
nyakláncom, amit majd felvehetek hozzá. – Madam Malkin tapsikolni
kezdett, de Dahlia nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy
előhúzza a Hugótól kapott medált a ruhája alól, és
kárörvendően meglebegtesse Oliver felé. – A legszebb ajándék,
amit valaha kaptam – tette még hozzá, hogy fokozza a hatást.
Dahlia azt várta, hogy Oliver majd
megsértődik, de nem ez történt. Csak féloldalasan elmosolyodott,
és közelebb lépett hozzá, mintha csak azért tette volna, hogy
jobban megvizsgálja a medált.
A kezébe vette, és így alig néhány
centi választotta el Dahliától.
– Én még mindig azt gondolom, hogy
az én ajándékom jobban illik hozzád. – Oliver egészen közel
hajolt, hogy a fülébe suttogjon. Minden egyes szava csiklandozta a
lány fülcimpáját, és legszívesebben hátrébb húzódott volna,
de akkor leesett volna a dobogóról, és nem akarta megadni azt az
elégtételt Olivernek, hogy ennek a tanúja legyen. – De persze az
a fülbevaló nem igényel ennyi réteget. Igazad van, jobb lesz majd
ruha nélkül.
Dahlia keze lendült, de Oliver
gyorsabb volt, és elhúzódott annyira, hogy a lány ne érje el.
– Nagyon örültem a találkozásnak
– fordult a fiú Petuniához, aztán Dahliára kacsintott. –
Látlak a King's Crosson.
– Ne vegyél rá mérget – motyogta
a lány válaszul, mire Oliver kacagva elindult kifelé az üzletből.
Már kinyitotta az ajtót, de még előtte visszafordult.
– Megnéztelek volna abban a
békajelmezben. Talán csak egy csók kellett volna, hogy gyönyörű
hercegnővé változz. Na mindegy, talán majd legközelebb.
Dahlia annyira dühös volt, szinte
forrt a vére. És abban a pillanatban zöld anyagok kezdtek repkedni
mindenfelé az üzletben, összefüggéstelenül és gyorsan, Madam
Malkin pedig magas hangon sikítozni kezdett.
A boszorkány dühe rögtön elszállt,
és kacagva lebegtette tovább az anyagdarabokat a levegőben. Újra
varázsolt, ráadásul pálca nélkül! Megállította őket, és
kiemelt a sok közül egy kis darabot.
– Ebből szeretném – nyújtotta a
varrónő felé a smaragdzöld selymet, aminek pontosan olyan színe
volt, mint a szemének és mint a nyakláncnak, ami a nyakában
lógott. És mint a fülbevalóknak, de Dahlia erre most inkább nem
akart gondolni.
This entry was posted
on 2013. július 15., hétfő
at hétfő, július 15, 2013
and is filed under
Egy végzős Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.