12. fejezet
Irány a Roxfort!
Dahlia nem volt olyan gyors, mint
szerette volna. A csomagok már nem lassították őket, mivel amint
átlépték a falat, lebegtetni kezdte őket, de ezzel csak azt érte
el, hogy Emma megtorpant, és csodálattal bámulta a repkedő
bőröndöket. Még a kezét is kinyújtotta, és végighúzta az
egyik alatt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak képzeli, hogy az
orruk előtt lebeg.
Ezt Dahlia még aranyosnak is találta
volna, ha nem lassítja őket vissza annyira, hogy Oliver még
azelőtt odaérjen, hogy elérnék a biztonságot menedéket, amit
jelenleg Hugo, Nara, Lily és a többiek jelentettek.
– Már vártalak. – Oliver széles
vigyora semmit sem változott, mióta utoljára látta, de persze ez
nem volt meglepő, tekintve, hogy ez sajnos nem volt túl régen.
Emma feljebb emelte a fejét, hogy
lássa a fiút, aztán elpirult. Fantasztikus, gondolta Dahlia, de
inkább nem tette szóvá a dolgot.
– Akkor maradj itt, és várj még
egy kicsit, én meg megyek a dolgomra.
A fiút láthatóan cseppet sem
bosszantotta a válasza, ami őt viszont nagyon is bosszantotta.
Hirtelen Emma vékony hangját hallotta
meg.
– Ő a fiúd?
Oliver felkacagott.
– Máris szimpatikus. Jó szeme van.
Dahlia csak morgott, és tiltakozva
megrázta a fejét. A fiú közben leguggolt, hogy körülbelül egy
magasságba kerüljön a kislánnyal.
– Oliver vagyok, te pedig...
– Emma – felelte szégyenlősen.
– Emma, akkor most mondd meg! Hát
nem illenénk tökéletesen össze?
A kislány hevesen bólogatott.
– Ugyanolyan szép a hajatok –
mondta.
– Hát ez fantasztikus! Most már a
gyerekeket is megrontod. – Dahlia Emmához fordult. – Ne hallgass
rá, nem minden arany, ami fénylik.
– Szóval elismered, hogy jóképű
vagyok?
Dahlia szó nélkül újra megragadta
Emma kezét, aztán az előbbinél sokkal határozottabban kezdte
húzni a barátaihoz. A világ minden galleonjáért sem akart
hátranézni, de Oliver nevetését még így is hallotta.
– Jól indul az év? – kérdezte
Lily, és a fejével a mardekáros felé intett.
– Képtelen leszállni rólam.
– Úgy látom, nincs egyedül –
mosolygott Hugo, a Dahlia kezét szorongató lányra utalva.
Emma kérdőn felnézett.
– Ő a fiúd?
Hugo rekordsebességgel kapta fel a
fejét a kérdésre, és a zavara tagadhatatlan volt. Hol Emmára,
hol Liára nézett, az arca pedig olyan vérvörös színt öltött,
amilyet csak nagyon ritkán.
– Nem, Emma. Ő a barátom.
Lia mindenkit sorban bemutatott, és
rögtön el is felejtette Olivert, amint a barátait figyelte. Hugo
kattintott néhány képet Emmáról, aki ennek először nem nagyon
örült. Amikor azonban a fiú megígérte, hogy készít neki belőle
egy albumot, amit majd évekkel később visszanézhet, végül még
nevetett is, miközben Hugo fotózta. Lorcan és Lysander arról
kezdtek neki magyarázni, hogy vigyázzon a füle mögé dugott
virággal, mert az ilyenekben gyakran bújnak el a babintok, de
mielőtt kifejthették volna, mik azok a babintok, Lily oldalba
könyökölte Lorcant, mire az rögtön elhallgatott.
Nara Albusszal beszélgetett, talán
már búcsúzkodtak, hiszen Al a Roxfortba már nem jöhetett velük,
szóval most tudtak még lopni néhány együtt töltött percet. Lia
inkább nem is zavarta őket. Helyette Tiffel beszélgetett, aki
Párizsban nyaralt, és elragadtatottan mesélt arról, hogy mennyi
mindent látott.
Dahlia közben nem bírta ki,
körbenézett. Rengeteg ismerős arc volt a peronon, de Jamest sehol
sem látta. Remélte, hogy kijön elköszönni tőlük, de biztosan
megint lefoglalta az edzője. Tényleg olyan volt, mint egy hajcsár,
Lia elképzelni sem tudta, hogy bírja a fiú. Nem éppen arról volt
híres, hogy betartja a szigorú szabályokat.
Amíg ezen gondolkozott, Loo lépett
oda hozzájuk.
– Jó napot, Weasley professzor –
ugratta, de aztán hamar rájött, hogy alig néhány óra múlva
tényleg így kell majd szólítania.
– Kérlek, legalább amíg fel nem
szállunk a vonatra, szólíts Loo-nak. Kérlek!
– A tanár úrnak nem tetszik az új
munkája?
– A munkával semmi bajom, de nem
tudom, hogy fogom kibírni, hogy ne a neveteken szólítsalak
titeket.
Erre a részére Lia eddig még nem is
gondolt. Elég nehéz volt az, hogy neki Weasley professzoroznia
kell, de azt csak most fogta fel, hogy ezentúl nem Dahlia lesz a fiú
számára, hanem Ms Dursley, esetleg Dursley kisasszony. Csodálatos,
mintha nem lenne elég baja!
– Biztosan nehéz lesz, de menni fog
– kapcsolódott be a társalgásba Tiff. – És ennyi áldozatot
megér, hogy végre rendes Átváltoztatástan tanárunk legyen.
Lia bólintott, aztán hallgatta még
egy ideig, amint Tiff és Loo Jasonről beszélgetnek. Hirtelen
felindulásból Emmához fordult.
– Emma, hadd mutassam be a legjobb
tanárt, akitől idén tanulni fogsz.
Loo kedvesen üdvözölte, de ez nem is
lepte meg Dahliát.
– Akkor ő a fiúd? – kérdezte,
hol Loo-ra, hol Liára nézve.
A boszorkány kényszeredetten
felnevetett.
– Nem, Emma, ő sem az.
Loo kíváncsian felvonta a
szemöldökét.
– A fiúd?
Dahlia érezte, hogy most ő pirul el.
– Befelé jövet összefutottunk
Oliverrel – válaszolta egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondott
volna.
– De ugye nem...?
– Persze, hogy nem! – csattant fel
a lány. – Ennyire kétségbeesettnek tűnök?
Loo nevetett.
– Nem, annak nem.
A beszélgetést a Roxfort Expressz
szakította a félbe, a jelzéssel, hogy a vonat hamarosan indul.
Dahlia tudta, hogy Hugo már biztosan foglalt nekik kabint, ez minden
évben így ment, de hirtelen eszébe jutott, hogy arra nem is
gondolt, mi lesz Emmával. Persze, elfért volna velük, de talán
jobban tette volna, ha összeismerkedik néhány elsőssel.
Tiff mintha ugyanerre gondolt volna.
– Van egy ismerősöm, aki szintén
most kezd a Roxfortban. Bemutatlak neki, biztos, örülni fog.
Lia biztatóan Emmára mosolygott,
aztán nézte, ahogy eltűnik a vonatban Tiffel. Szép lassan
mindenki elkezdett felszállni, Loo-nak is mennie kellett.
Ő is épp indulni készült, amikor
hirtelen valaki megérintette a vállát.
– Csak nem gondoltad, hogy búcsú
nélkül hagylak?
Dahlia ezer közül is felismerte volna
a hangot, úgyhogy amint megfordult, rögtön a fiú nyakába vetette
magát.
– Azt hittem, már nem jössz.
– Nélkülem nincsen roxforti
indulás, ezt már tudhatnád.
James meglehetősen nyúzottnak tűnt,
a ruhája lógott rajta, és Dahlia azt is észrevette, hogy még
sáros a füle mögött. Edzésről jött, és láthatóan nagyon
kellett sietnie, hogy még tizenegy előtt ideérjen.
– Nem is lett volna ugyanolyan, az
biztos. Már az éjszakai túrák sem ugyanolyanok nélküled.
James átvetette a karját Dahlia
vállán, és magával húzta a vonat felé.
– Az is csoda, hogy eddig még nem
buktál le nélkülem.
– Akarod mondani, a Tekergők nélkül.
– Most megsértettél. Hiszen
tudhatnád, hogy a vérbeli Tekergő áll melletted.
– Hát persze! Szeretnéd ha új
köszönést is bevezetnénk a tiszteletedre?
– Új köszönést? – ráncolta a
szemöldökét James, mert nem értette, mire gondol a lány.
– Hát, valami olyasmire gondoltam,
mint „Esküszöm, hogy rosszban sántikálsz”.
James nevetett, aztán hirtelen irányt
változtatott.
– Hová megyünk? Hugóék ott
vannak! – értetlenkedett Dahlia.
– Az lehet, de nincs kedvem azt
nézni, ahogy az öcsém meg a barátnője szerelmes pillantásokat
váltva könnyes búcsút vesznek egymástól.
– Szóval akkor nincs könnyes búcsú?
Pedig én úgy reménykedtem! – ugratta a lány Jamest.
– Mellettem maximum a nevetéstől
könnyezhetsz. Egyébként is, úgy csinálnak, mintha nem tudnák
mindketten, hogy Al már a héten be fog szökni, hogy meglátogassa.
Persze csak miután írt egy nyálas levelet arról, hogy mennyire
hiányzik neki.
– Hú, de cinikus itt valaki!
– Cinikus? Túl sokat voltál
Rose-zal.
– De most komolyan! – lökte
oldalba Dahlia. – Aranyosak együtt.
– Van az a szintje az aranyosnak,
amitől már rosszul van az ember.
– Csak féltékeny vagy, mert te még
nem éreztél így – nevetett a boszorkány.
– Honnan tudod, hogy nem? – James
nevetett, de amikor Dahlia a szemébe nézett, nem a szokásos
vidámságot látta. – Egyébként pedig te beszélsz? Te sem
voltál még szerelmes.
– Honnan tudod, hogy nem?
A Roxfort Expressz megint sípolt, ez
volt az utolsó figyelmeztetés, hogy a diákok felszálljanak. James
mégis úgy döntött, hogy odamennek a többiekhez, és gyorsan
elbúcsúzott a húgától.
– Aztán semmi jót ne halljak! –
kacsintott James, amikor Dahlia felszállt.
Dahlia Hugóval és Narával osztozott
a fülkén, mint mindig. Lilyék a többi griffendélessel ültek, és
ez senkinek sem okozott gondot. Persze Nara nem sokáig maradhatott,
hiszen iskolaelsőként dolga volt a prefektusokkal, de azért még
így is mindig velük töltött egy kis időt.
– Emma hová tűnt? – kérdezte
Hugo, amikor végre minden holmijukat sikerült elrendezniük. Nara
addigra már el is tűnt, és megígérte, hogy legkésőbb egy órán
belül visszatér.
– Az elsősökkel.
Hugo bólintott, aztán megint
felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és kattintgatni
kezdett.
– Nem csináltál még elég képet?
– tréfálkozott Dahlia. Természetesen tisztában volt vele, hogy
ha Hugóról volt szó, akkor nem létezett olyan, hogy elég kép.
Ha tehette volna, akkor még álmában is kattintgat.
– Az iskolaújságnak kell – vonta
meg a vállát Hugo.
– Ennyi képpel meg tudnánk tölteni
az összes idei számot – folytatta Dahlia, de a fiút egyáltalán
nem zavarta, mert ő is nevetett.
– Akkor nem zavart annyira, hogy sok
képet készítettem, amikor bájitaltanon kellett fotóznom –
vigyorgott a fiú.
– Ezt nem ér felemlegetni! Lila
trutyi csöpögött a hajamból, még jó, hogy nem akartam, hogy az
kerüljön a Roxforti Hírmondóba!
– Ismerd el, hogy ha nem fotózok
folyamatosan, akkor nem lett volna egyik sem elég jó neked.
– Nem én vagyok a fotós! Neked se
lett volna elég jó egy olyan kép, amin úszok abban a nyálkában.
– Tévedés. Én imádom rólad azt a
nyálkás képet.
Dahlia kiöltötte rá a nyelvét, mire
megint nevettek. Ritkán fordult elő, hogy előkerült Hugo vicces
oldala, leginkább csak akkor, amikor ketten vagy hárman voltak. De
olyankor kifejezetten szórakoztató volt. Nem olyan önimádó, mint
James és nem olyan tenyérbemászó, mint amikor Oliver viccesnek
gondolta magát.
– Ha bárkinek is meg mered mutatni!
– fenyegette Dahlia Hugót, és közben még az ujját is megrázta,
bár tudta, hogy ettől a fenyegetés csak komolytalanabbnak tűnik.
– Pedig kellene egy címlapfotó a
nyitószámra, és arra gondoltam...
– Ne merészeld!
– Jól van, Lia, nyugi! De ismerd el,
hogy szereted, hogy fotózok!
Dahlia ezen elgondolkozott.
Tulajdonképpen soha nem töprengett azon, hogy szereti-e, amit a fiú
csinált. Hugónak legalább annyira része volt a fényképezőgépe,
mint ahogy Narának a könyvek vagy Jamesnek a Tekergők. El sem
tudta volna képzelni a gépe nélkül, és szinte furcsa lett volna,
ha nem hallja rendszeres időközönként a kattogó hangot. Ráadásul
Hugo tényleg tehetséges volt, és nem csak azért gondolta így,
mert a barátja. Ahogy teltek az évek, ez egyre nyilvánvalóbbá
vált.
– Rendben van, elismerem. Szeretem,
hogy fotózol, és furcsa lenne nélküle – tartotta fel a kezét
megadóan. Hugo abban a pillanatban kattintotta el megint a gépet.
– Egyébként hoztam neked valamit,
bár azt hiszem, már nincs rá szükséged.
Dahlia kérdőn felvonta a szemöldökét,
és kíváncsian vette el a füzetet, amit Hugo felé nyújtott.
Egy kis tanácsadó prospektus volt
boszorkányoknak és varázslóknak, elképzelni sem tudta, honnan
szerezte a fiú.
Hogyan ragadjunk újra pálcát?
– Tanácsok a visszaálláshoz
balul elsült átkok után
Hugo kényelmetlenül ficánkolt,
miközben Dahlia gyorsan átfutotta, miről is van szó.
– Tudom, hogy te nem csináltál
semmilyen félresikerült átkot. De gondoltam... Gondoltam, segít,
hogy egy nagy trauma után hogy lehet újra varázsolni, és...
Dahlia felpattant, és megölelte a
fiút.
– Köszönöm!
Igaza volt abban, hogy már nincs
szüksége a prospektusra, de attól még nagyon jó érzés volt
tudni, hogy ennyire aggódott érte.
– Én is hoztam ám valamit neked.
– Nekem? – kérdezte döbbenten
Hugo.
Dahlia felkapta a kosarat, amibe
Petuniával egy fél élelmiszerraktárat felhalmoztak, mélyen
beletúrt. Szinte rögtön megtalálta az almás pitét, és a fiúnak
nyújtotta.
– De nehogy azt hidd, hogy én
sütöttem!
Hugo felnevetett, és vett belőle.
– Lia, tudom, hogy te nem tudsz
sütni.
– Anya csinálta – vallotta be,
aztán mindent kitálalt Hugónak.
Elmesélte, mi történt Madam
Malkinnál, amikor elváltak tőlük az Abszol úton – amikor szóba
került a nyaklánc, Hugo rögtön Dahlia nyakára kapta a
pillantását, és amikor meglátta a dáliás medált, halványan
elmosolyodott –, aztán mesélt Petunia különös nyugodtságáról,
és végül beszámolt az aznap reggel történtekről is.
– Szerinted megőrült? – kérdezte,
mert még mindig kicsit tartott ettől a lehetőségtől.
Hugo félretette a sütit, amit addig
evett, aztán megfogta mind a két kezét.
– Nem őrült meg, csak szeret
téged.
– De hát régen...
– Néha kell egy kis idő, amíg
rájövünk, hogy mi a helyes. Ha olyan emberek között nősz fel,
mint amilyen Harry is, akkor kicsit nehezebb ezt megérteni. Vannak,
akiknek nem olyan nehéz szétválasztani a jót és a rosszat, ilyen
Harry is. De vannak, akik félnek, és egyszerűen csak szükségük
van egy kis időre, amíg összeszedik a bátorságukat és
megtalálják a helyes utat.
Dahlia oldalra döntötte a fejét, és
hirtelen meg is feledkezett Petuniáról.
– Mikor lettél te ilyen... bölcs?
Hugo felnevetett.
– Hát nem a Hollóhátba kerültem?
Dahlia inkább hallgatott, és nem
mondta meg a fiúnak, hogy még mindig nem érti, hogyhogy nem a
Griffendélbe osztotta a Teszlek Süveg.
Valaki hirtelen felrántotta a fülke
ajtaját. Lorcan és Lysander álltak ott, mögöttük pedig már
érkezett Lily és Tiff is.
Lorcan amint meglátta a pitét Hugo
kezében, elkiáltotta magát.
– Süti!
A következő pillanatban már nyakig
volt a kosárban. Lily nagyot sóhajtott, a szemét forgatta és
Dahlia felé tátogta, hogy: Sajnálom.
Dahlia csak megvonta a vállát, aztán
visszatátogta: Fiúk.
Hugo még próbálta menteni a
menthetőt, és legalább a saját adagját eltávolítani az ikrek
tűzvonalából. Dahlia rákacsintott, aztán anélkül hogy elővette
volna a pálcáját, Hugo felé lebegtetett egy újabb szelet almás
pitét.
– Anya neked sütötte, szóval
megérdemled.
– Nekem? – kérdezte csodálkozva
Hugo.
– Jó benyomást tehettél rá, ha
varázsló létedre még a kedvenc sütidet is megjegyezte.
– De hát én nem csináltam semmit,
csak...
– Csak magadat adtad. A cuki
varázsló, akinek még a megátalkodott mugli anyám sem tud
ellenállni.
Hugo elpirult, amitől valamiért még
hangsúlyosabbak lettek a szeplők az arcán, és inkább tovább
ette a sütijét. Dahlia lehuppant mellé, mert a többiek
elfoglalták a helyét, aztán boldogan nézte, ahogy a barátai
tömik magukba az otthonról hozott ételeket. Amikor a büfékocsi
megérkezett, a boszorkány csak benézett, és a fejét csóválva
haladt is tovább – itt már nem volt szükség rá.