3. fejezet
Közös munka
– Ketten? – kérdezte Rose tátott
szájjal. Erre tényleg nem számított.
– Talán gondot jelent? –
McGalagony professzor kimért hangjában nem volt semmi él, mégis
lehetett belőle érezni, hogy nem tűr ellentmondást. De életében
először Rose azért megpróbálkozott.
– Nem vagyok benne biztos, hogy...
– Nem probléma – vágott közbe
Scorpius, aztán felvont szemöldökével Rose-ra sandított és
visszaindult a Mardekár asztalához.
Rose tele volt feszültséggel, és így
anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, a fiú után ment.
– Normális vagy? – fogta meg a
mardekáros vállát, hogy maga felé fordítsa.
– Nem tudom, mennyire mérvadó a
kérdés a te szádból.
– Most arra célzol, hogy én nem
vagyok az?
– Nem célozgatok semmire, de nem én
vagyok, aki jelenetet rendez a fél iskola előtt – bökött a
fejével Scorpius a nagyterem asztalai felé, és Rose csak most
vette észre, hogy valóban mindenki őket bámulja. Előbb a cikk,
aztán az igazgatónő magukhoz hívatta őket, most meg még
jelenetet is rendez. Ez már biztosan mindenki érdeklődését
felkeltette.
Gyorsan vett egy mély lélegzetet, és
próbálta magát nyugalomra kényszeríteni.
– Szerinted mégis hogy fogunk
közösen cikket írni, amikor még a főbb jelöltekben sem értünk
egyet?
– Te vagy a Roxforti Hírmondó
főszerkesztője, még ha nem is a legjobb – vonta meg a vállát
Scorpius hanyagon. – Biztosan kitalálsz majd valamit, ha meg nem,
akkor legalább itt a felmentősereg.
– Felmentősereg alatt magadat érted?
– Nyilván. De ha most megbocsátasz,
nincs időm ilyesmire, vár a reggelim.
– De...
Rose-nak már a nyelve hegyén volt a
kérdés a másik dologgal kapcsolatosan, nevezeten, hogy Scorpius
miért nem vonja felelősségre a cikk miatt. Annyira nyugodtnak
látszott, hogy az már kifejezetten irritáló volt.
Végül mégis erőt vett magán, mert
tudta, hogy semmire sem megy vele, ha most rákérdez, amilyen ideges
volt, csak rosszul jönne ki a dologból. Így hátat fordított, és
kivonult a nagyteremből. Már a reggelije sem érdekelte, egyszerűen
csak minél messzebb akart lenni a szőke mardekárostól és a
figyelő tekintetektől.
Rose aznap minden szünetet a pincében
töltött, hogy a cikken dolgozzon. Vagyis valójában nem magán a
cikken, hanem azon, hogy milyen módszerrel tudnának együtt
dolgozni. A világon mindenféle lehetőséget végiggondolt.
Feloszthatnák egymás között, ez tűnne a legkézenfekvőbb
megoldásnak. Mondjuk házak szerint is feloszthatnák, mindenkinek
jutna kettő-kettő. De ez már csak azért sem lenne jó megoldás,
mert nem minden házban voltak egyforma erősségű prefektusok, és
az is valószínűnek tűnt, hogy ha Scorpiusnak kell írnia például
a Hugrabug jelöltjeiről, annak nem lesz jó vége. Aztán elég
logikus megoldás lenne, hogy Rose írjon a fiúkról, Scorpius pedig
a lányokról. Így nem lenne belőle probléma, hogy magukról kell
objektívan írniuk. Viszont ebben az esetben nem kizárt, hogy
Scorpius arra vetemedne, hogy nem említi meg a lányok között
jelöltként, annak pedig tényleg háború lenne a vége.
Rose abban is biztos volt, hogy
McGalagony nem felosztásra gondolt. Mert akárhogyan osztják is
szét egymás között a cikket, azon biztosan látszódni fog a
kettejük stílusa közötti különbség. Persze Rose a
főszerkesztő, az ő feladata lenne, hogy összefésülje a két
cikket és egységessé tegye őket, de az biztos, hogy Scorpius a
nyakában lihegne, hogy hogy merészel ennyire belenyúlni a cikkébe.
Ha nem kettőjükről lenne szó, hanem
bárki másról, akkor Rose azt javasolná, hogy dolgozzanak együtt.
Nem csak a cikk magán a megírásán, hanem a háttérkutatáson is,
hiszen nyilvánvaló, hogy több szem többet lát alapon más
értékeket és hiányosságokat vesznek észre egy-egy jelölt
esetében. Minél átfogóbb lesz a cikk, annál jobb.
De nem igazán hitte, hogy ez működni
fog. Ha ugyanis ők ketten együtt indulnak el beszélgetni a
jelöltekkel, annak csak vita és veszekedés lesz a vége, és
valószínűleg a jelöltekről az ég világon semmit sem derítenek
ki.
Akkor is egy halom papír hevert
előtte, amikor Hugo belépett.
– Te meg mi a fenét csinálsz? –
kérdezte a fiú, és felhúzott szemöldökkel meredt a káoszra,
ami Rose-t körülvette.
– Írnunk kell egy cikket az
iskolaelsőkről. Vagyis a jelöltekről.
– Ezt tudom, McGalagony professzor
beszélt velem a fotók ügyében.
– Igen? – kérdezte meglepetten
Rose, mert ez általában az ő dolga volt.
– Igen, de még mindig nem értem,
hogy ez miért jár ezzel – mutatott a papírhalomra Hugo. – Én
ugyan nem vagyok végzős, de még én is meg tudom mondani, hogy kik
az esélyesek.
– Nem is a jelöltekkel van a gond,
csak... – A boszorkány nagyot sóhajtott, aztán lemondóan
hátradőlt. – Scorpiusszal kell megírnunk.
Hugo pár pillanatig szótlanul nézte
őt, nyilván kellett neki egy kis idő, amíg feldolgozta a hírt,
aztán elmosolyodott.
– Együtt kéne dolgoznotok? Neked és
Scorpiusnak? – Most már szabályosan kacagott, aztán a fejét
csóválta. – Akkor már mindent értek. Sok szerencsét. És
remélem, nem gond, ha én a fotózást inkább külön intézem. Nem
szeretnék a tűzvonalba kerülni.
– De most mit csináljak?
Rose ritkán érezte magát
tanácstalannak, és még kevesebbszer fordult elő, hogy az öccsétől
kérjen tanácsot. Egyrészt mert az a típus volt, aki megtalálja a
megoldást a maga gondjaira, másrészt mert az öccse pedig az a
fajta volt, aki kérés nélkül is észreveszi, ha valakinek gondja
van, és rögtön segít neki.
Most azonban már úgy érezte, hogy
minden józan esze elszállt, és nem maradt helyette semmi, csak egy
nagy idegcsomó, amit valaki fél percenként jól megcsavarintott,
hogy fájjon.
– Írjátok meg a cikket! – felelte
Hugo, mintha az ilyen egyszerű lenne. – Rose, te vagy a
főszerkesztő. Gyakorlatilag folyamatosan együtt dolgozol vele most
már évek óta. A szerkesztőségen kívül pedig még közös
óráitok is vannak, és prefektusokként is együtt kell működnötök
egész évben. Lehet, hogy észre sem veszed, de így van. Ez is
menni fog.
A boszorkány elgondolkozott, és
döbbenten jött rá, hogy az öccsének igaza van. Észre sem vette,
de annyi időt töltött Scorpiusszal az utóbbi években, amennyit
csak kevesekkel. Persze nem önszántából, de attól még így állt
a helyzet. És lehet, hogy folyamatosan vitatkoztak, és amint a fiú
a közelébe került, a feszültség rögtön feljebb kúszott benne,
de mégis mindig sikerült együtt dolgozniuk.
És ha ez ennyi ideig működött,
akkor az a néhány óra sem jelenthet gondot, amennyi időbe a cikk
megírása telik majd.
Rose vett egy mély levegőt, és bár
még nem könnyebbült meg teljesen, a vállát nyomó terheket
határozottan könnyebbnek érezte.
– Állófotókat szeretnék, minden
jelöltről – szólt most már hivatalosabb hangon Hugóhoz, hiszen
hiába az öccse, és hiába minden jó tanács, most akkor is a
főszerkesztője. Mire öt perc alatt pontosan elmondta a fiúnak az
elképzeléseit arról, milyen képeket is képzelt a cikk mellé,
szinte a réginek érezte magát. Szinte.
Amikor Ben Cooterman megjelent a
szerkesztőségben, hogy leadja a cikkét, valószínűleg nem
számított a plusz feladatra, de ha a főszerkesztője megkérte
valamire, akkor nem sok választása maradt. Úgyhogy Rose a kezébe
nyomott egy üzenetet és a lelkére kötötte, hogy amilyen gyorsan
csak tudja, adja át a fiúnak. Csak annyit kért tőle, hogy írja
össze, szerinte kik a legesélyesebbek az iskolaelsőségre, és
ugyanezt ő maga is megtette. Alig fél órán belül Ben már vissza
is tért a válasszal. Scorpius ugyanolyan módszerrel rangsorolta a
jelölteket, ahogy ő tette. Két oszlopba rendezte őket nemek
szerint, és százalékos értékeket rendelt melléjük.
Rose legnagyobb meglepetésére a
lányok listájának élén a saját nevét vette észre. Na nem az
okozott meglepetést, hogy ő volt ott, mert kimondva-kimondatlanul
mindenki tisztában volt vele, hogy neki van a legnagyobb esélye. De
hogy ezt Scorpius is elismerte, az már egészen szokatlan volt. Rose
érezte, hogy elégedetten elmosolyosodik. Persze nem azért, mert
hízelgett neki a dolog, hanem mert ez azt jelentette, hogy a
mardekáros legalább komolyan vette a feladatát.
A két listára nézve támadt egy
ötlete, bár egyszerre érezte tökéletesnek és pocséknak.
Valahogy mégis zsigerből úgy érezte, főszerkesztőként ezt meg
kell lépnie. De ehhez nem volt elég kettejük véleménye.
Rose a következő két órát
szavazócédulák gyártásával töltötte. Illetve a szavazócédula
nem is volt jó kifejezés, hiszen az iskolaelsőkről nem a diákok
döntöttek. Egyszerűen csak egy felmérést készítenek a diákok
körében, hogy ők kit tartanak a legesélyesebbnek. Mindenki kap
egy cédulát, amelyen megtalálja az egyes jelöltek nevét, nemek
szerint két oszlopban. Semmi más dolga nincs a diákoknak, mint
számozással rangsorolni őket.
Persze a rendszer ennyire nem volt
egyszerű, legalább Rose számára még volt vele munka. Ugyanis
nyilvánvalóan többet ér a hatodikosok szava, mint az elsősöké,
akik nem ismerik annyira az esélyeket. Persze névtelen volt a
felmérés, de mindenkinek rá kell írnia a cetlire az évfolyamát
is, hogy ez kiderüljön. Minél régebb óta jár valaki a
Roxfortba, arányaiban annál több pontot ért a szavazata.
Amint a papírok elkészültek, Rose
nem pocsékolta az időt. Elment mind a négy házvezető tanárhoz,
és megkérte őket, hogy töltessék ki a diákokkal.
Két nappal később meg is születtek
az eredmények. Semmi meglepetés, pontosan azt gondolták a diákok
is, amit Scorpius és ő is. Több mint kilencven százalék
rangsorolta Scorpiust és Rose-t a két lista élére. De így
legalább a felmérés is olyasmi volt, amiről írhattak, és
jogosan hivatkozhat rá, ha majd megkérdezik a két kiemelt
bekezdésről.
Rose már látta is a szeme a fő
cikket, aminek két oldalt szánt a Roxforti Hírmondóban. Középen
összefoglalják majd az általános tudnivalókat arról, hogyan is
zajlik a döntés, esetleg még néhány tanárt is megkérdeznek
róla. Ez alá következik a felmérés eredménye valamilyen
látványos diagrammal, és egy közös fotóval, amin az összes
prefektus látható lesz. Az interjúkat külön lehozzák majd a fő
cikk után sorban, minden oldalon az adott ház jelöltjeivel készült
interjúkkal.
A dupla oldal két szélén viszont
valami olyasmit olvashatnak majd, amit soha azelőtt. Rose gyomrába
visszatért az az idegcsomó, ami délelőtt Scorpius miatt már
előbújt, de ezúttal sokkal könnyebb volt vele megbirkózni. Most
ugyanis ő maga vállalta a kockázatot. És amikor féloldalas
pillantást vetett Scorpius listájára, már majdnem biztos lett a
dolgában. Lehet, hogy nem bírnak sokáig egy légtérben
tartózkodni, de mindketten profik. Nem lesz gond.
Már épp azon gondolkozott, hogy kit
kellene Scorpiusért küldenie, amikor a fiú belépett a
szerkesztőségbe. Nem az egyenruhája volt rajta, nem is a
kviddicsmeze, és Rose valamiért megdöbbenve jött rá, hogy a fiút
alig látta uniformis nélkül. Most mindenesetre a fekete nadrághoz
világoskék pólót viselt, ami kiemelte szürke szemét.
– Megkaptad a listát, igaz? –
kérdezte Scorpius, aztán odahúzott egy széket Rose íróasztalához.
Nem pont vele szembe, hanem az íróasztal rövidebbik oldalához,
mintha ezzel is azt akarná sugallni, hogy ő nem tartozik a lány
többi alárendeltje közé.
– Igen, megkaptam.
– És? Egyetértesz?
Rose bólintott. – És mindenki más
is.
Scorpius önelégülten vigyorgott, és
mielőtt megszólalhatott volna, a lány közbevágott. – Ki ne
mondd!
A mardekáros felvonta a szemöldökét,
és kérdőn nézett rá. – Mit gondolsz, mit akartam mondani?
– Valami olyasmit, hogy mindenki imád
vagy hogy mindenki tudja, hogy te vagy a legjobb. De erre nincs
időnk, arról nem is beszélve, hogy a gyomromnak sem tenne jót.
– Ha szépen megkérsz, az érzékeny
gyomrodra tudok készíteni neked valamilyen jó kis bájitalt.
Tudom, hogy neked kicsit tovább tartana, mint nekem, de nem akarom,
hogy a rosszullét lassítson a cikk megírásában.
Rose vett egy nagyon mély lélegzetet,
és magában elkezdte a mantrát, amit már rengetegszer alkalmazott
Scorpius ellen. Nagyképű. Egoista. Nem tudta, miért, de ennek a
két szónak párszori elismétlése számtalanszor megmentette már
attól, hogy valami kemény átkot bocsásson a fiúra.
Hivatalos hangon folytatta, szeretett
volna minél hamarabb túl lenni a beszélgetésen, mert tudta, hogy
az elkövetkező egy-két hétben több időt is töltenek majd
együtt, mint remélné.
– Az interjúkat együtt készítjük,
minden jelöltet külön keresünk meg, egyesével beszélgetünk
velük. Így nem áll fenn annak kockázata, hogy nem mernek a
versenytársak előtt nyíltan beszélni. Persze ebbe mi is
beletartozunk, de ezzel kénytelenek lesznek valahogy megküzdeni. A
beosztást majd még megbeszéljük, de talán a hétvégék lennének
a legalkalmasabbak, így nem zavarunk meg senkit a tanulásban. –
Rose figyelmen kívül hagyta Scorpius gúnyos arckifejezését, amit
az utolsó szavaknál vágott. – Viszont beleviszünk egy kis
csavart a dologba, és elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot. Ha
nem tudod megtenni, inkább most szólj.
– És mi lenne a csavar? – kérdezte
a mardekáros kíváncsian.
– A diákok szerint mi ketten vagyunk
a legesélyesebbek a címre. Magunkról nyilván nem írhatunk, ez
egyértelmű. De a két legesélyesebb jelöltet ki fogjuk emelni a
cikkben. – Rose mutogatni kezdte egy üres papíron az elképzelését
Scorpiusnak, aki erre közelebb húzta a székét és a papír fölé
hajolt. A boszorkány persze csak elnagyolt téglalapokat rajzolt,
hogy nagyjából látszódjon a felépítés, de így is lelkesen
magyarázott. – Két oldalt lennének a kiemelt írások a két
legesélyesebb jelöltről. A legtöbb esetben ez valami unalmas
összefoglaló szokott lenni az érdemeikről, de idén itt jön a
csavar. – Rose nagyot nyelt, mert tudta, hogy ez az utolsó
alkalom, hogy meggondolja magát. Ha most kimondja, nincs visszaút.
– Idén a két legesélyesebb jelölt ír egymásról.
Scorpius döbbentebb nem is lehetett
volna. Rose elmosolyodott, mert már ezért az arckifejezésért
megérte az egész, akármi lesz is a vége. A fiú higgadtan fogadta
a cikket, amit róla írt, a közös feladat sem rázta meg nagyon,
de most végre nem csak gúnyt látott sápadt arcán.
– Azt akarod, hogy én írjak rólad?
Rose bólintott. – De ne felejtsd el,
hogy én pedig rólad írok.
Azzal lezártnak tekintette a
beszélgetést. Scorpius kezébe lökte a vázlatot, amit a cikkről
készített, mert ebbe írta bele azokat a fontos információkat,
amelyeket a fiúnak tudnia kellett a cikk megírásához – például
a karakterszámot. Aztán visszafordult a Ben által leadott pocsék
cikkhez, amin épp dolgozott, és amivel még rengeteg dolga volt, ha
valami lehozhatót akart kihozni belőle.