Sziasztok!

Megvan a 10.000. látogatás is! 

Nagyon büszke vagyok Dahliára és a többiekre, hogy ennyien szeretitek őket. El sem hiszem, mennyi szeretetet, biztatást és támogatást kaptam tőletek az elmúlt néhány hónapban. Szavakkal nem kifejezhető (legalábbis én mindenképp kevés vagyok hozzá, hogy megfogalmazzam), hogy mennyit köszönhetek nektek. Ha ti nem lennétek, Dahlia története biztos nem jutott volna el idáig. 

Szóval nagyon szépen köszönöm a rengeteg kommentet, kérdést és hozzászólást! Ezek tartják bennem a lelket, és hajtanak előre, hogy folytassam! A visszajelzés számomra (is) nagyon fontos! 

Nagyon jó tudni, hogy mindig várjátok az új fejezetet, mert így mindig benne van az agyam egyik zugában, hogy sietnem kell, és ez tényleg hajt előre, visz tovább. :)

És annak is nagyon örülök, hogy nyitottak vagytok, és nem csak az Egy Dursley Roxfortban-t olvassátok, hanem a meséimet, novelláimat is! :D

Szóval összefoglalva nagyon szépen köszönöm a sok szeretet, és remélem, hogy lesz még sok-sok ilyen forduló! :D

A meglepi pedig úton van, még várom az ötleteket a Facebook oldalon! Amint eldöntöm, hogy melyik lesz a nyertes, rögtön nekiállok az írásnak! :D És a friss is úton van! ;)

Puszi mindenkinek! :D

Szóval akkor a ma már beígért rövid kis szössz a házválasztásról. Úgy döntöttem, addig halasztjuk, amíg Hugo, Lily és Nara is bekerülnek a maguk házába.

Nos, akkor kezdjük a főszereplőnkkel, akinek a beosztása a legtöbb visszhangot kapta. Tehát Dahlia, aki végül a Hollóhát házat gazdagítja. Sorban végigmegyek az összes házon.

Kezdjük azzal, amelyikről az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Dahliának nem való. Ez pedig a Hugrabug. A Hugrabug a HP könyvekben eléggé háttérbe szorul, hiszen a főbb szereplők közül egyik sem ebben a házban tanult. Hirtelenjében egy ember ugrik be rögtön, aki ott tanult: Cedric. Illetve tudjuk még, hogy ott van Pomona Bimba, és persze a Pufók Fráter. Sokan úgy tartják, hogy ebbe a házba a „bénák” kerülnek, de nem ez az oka annak, hogy Dahlia nem ide került. Mert ebben nem hiszek. Cedric az élő, vagyis sajnos már holt példa arra, hogy a Hugrabugban is vannak tehetséges diákok. Ennek ellenére valahogy nem éreztem elégnek Dahlia számára, de még csak nem is ez volt a döntő szempont. A Hugrabugba járnak a nyájas, kedves népek, akiket én a mugli világban például ápolónőnek, szociális munkásnak vagy emberi jogi aktivistának tudok elképzelni. Dahlia nem ilyen.

Menjünk tovább akkor egy olyan házzal, ami megfordult a fejemben. Ez pedig a Mardekár ház. Adta volna magát a választás, hiszen ide kerülnek a ravasz emberek, és alapból ezt a házat gonoszként könyvelte el mindenki. Ez persze nem feltétlenül igaz, hiszen ide járt például Pereselus Piton és Regulus Black is, és bár mindketten rossz útra léptek, a szívük mélyén nem voltak gonoszak, és tetteiket próbálták is helyrehozni. Ugyanez az eset Draco is. Az viszont megfigyelhető, és erőteljesebben, mint a többi háznál, hogy a mardekáros diákoknak van egy sötét oldala. Nem feltétlenül biztos, hogy ez a rész a domináns, de van. Ez még persze nem jelenti azt, hogy Dahlia nem kerülhetett volna ide, de ő nem velejéig gonosz, és sokkal erősebb benne a jó, mint a rossz oldal, még akkor is, ha ezt a nevelésének köszönhetően eleinte csak ritkábban láthatjuk.

Ezután következzék az a ház, amit mindegyiknél jobban ismerünk: a Griffendél. Bevallom, először ide akartam tenni Dahliát. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy a süveg először a Mardekárba teszi, aztán kiderül, hogy rossz döntést hozott, és mégis átkerül a Griffendélbe. Adta volna magát, hiszen a legtöbb Weasley és Potter ebben a házban van, és azt már az elejétől tudtam, hogy Dahlia majdnem mindegyikükkel jóban lesz, vagy legalábbis ismeri őket. És közülük is fontos szerepet szántam, szánok Lily-nek. És abban teljesen biztos voltam, hogy Lily csak a Griffendélbe kerülhet. Ez nem volt kérdés. Ráadásul a Griffendél házat jól ismerjük, így könnyebb róla írni, és könnyen tudunk vele azonosulni, hiszen az egész HP sorozatot ezen keresztül éltük végig. Viszont sokkal több benne a klisé is, és sokkal „snasszabb” is. Ráadásul elég unalmas, ha minden szereplőmet a Griffendélbe teszem, csak azért, mert azt szeretjük, vagy nem szeretjük.

De a fő kérdés az volt, hogy Dahliának is ugyanolyan megfelelő ház-e, mint amilyen Harrynek vagy Lilynek. Azt kell mondanom, hogy nem, és ez az, amiért végül nem emellett döntöttem. Dahlia nem gyáva, de nem is olyan bátor, mint a legtöbb griffendéles. Ő inkább bátor akar lenni, és hol sikerül neki, hol nem az. Mint azt tudjuk, a bátorság nem a félelem hiánya, és döntéseinkben nyilvánul meg, hogy kik vagyunk. Ezek alapján Dahlia természetesen még lehetne griffendéles, mert a legtöbb esetben nem a félelme, hanem a bátorsága győz, de mégsem érzem benne az ősgriffendéles vért... Ezért repülhetnek felém a kövek, de ezt érzem. Dahlia bátor, de nem olyan bátor...

És akkor végül elérkeztünk az utolsó házhoz, ami végül Dahliáé lett. A Hollóhát. A Hollóhátba kerülnek az „éles elmék”, akiknek „a tanulás kaland”. Ebből sokan hajlamosak arra gondolnak, hogy a hollóhátasok mind stréberek, akik másban sem lelik örömüket, mint hogy naphosszat a pergamenek fölött görnyednek, és minden létező könyvet igyekeznek megtanulni. Nem hiszem, hogy ez így lenne. Hermione ilyen, de én úgy gondolom, hogy nála ez a bizonyítási és megfelelési vágyból, és abból ered, hogy griffendéles kalandok közben hasznos tudásra vágyik.

A hollóhátasok az én szememben inkább olyanok, akik születetten intelligens és érdeklődő emberek, akik képesek felismerni, hogy a tudás iránytű az élethez. Ehhez nem feltétlenül kell órákat tanulni, az is elég, ha magadba szívod a tudást, mint egy szivacs, és érdeklődsz. Luna Lovegood a legjobb példája annak, hogy a Hollóhátban nem csak stréberek vannak. Hanem tudós emberek. Rowling szerint ide kerülnek az olyan fura figurák, mint amilyen a mugli világban pl. Einstein. Lunát is mindenki bolondnak hitte, később mégis híres és elismert természettudós vált belőle. Vagy ide járt pl., mint azt megtudtuk a Pottermore-nak hála, Ollivanders is. Őt sem egy strébernek képzeli az ember, ha megpróbálja elképzelni fiatalon. Hanem inkább egy olyan fiút, aki él-hal a pálcákért, és a szabadidejében is állandóan a pálcamágiáról szóló könyveket bújja, vagy éppen a különböző pálcafákat vagy mágikus lényeket tanulmányozza. Mert a vérében van a tudásszomj. Nem feltétlen kell minden iránt érdeklődnie: Lunát a furcsa lények, Ollivandert pedig a pálcák vonzották. A kulcs az érdeklődésen, a szenvedélyes tudásszomjon van egy bizonyos témában.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dahlia ilyen csodabogár tudós, csak azt, hogy nem stréber, csak érdeklődő. És ennek a csíráit már láthattátok eddig is. Dahlia intelligens. Egészen kis korától pontosan tudta, mikor és hogyan manipulálja szüleit kedve szerint és tudta, mit kell tennie azért, hogy mindenki irigyelje. Veleszületett intelligenciája van, ami nem feltétlen egyenlő a tudással. Jó érzékei vannak, vág az esze, mint a borotva.

Azzal kapcsolatban, hogy Dahliának lesz vagy nem lesz efféle különleges érdeklődése, még nem mondhatok semmit, de majd kiderül...

És akkor jöjjön röviden a többi szereplőnk.

Narával kezdem, mert az ő esete elég egyszerű. Először is Nara édesanyja ugyancsak Hollóhátas volt, tehát a vérében van. Ezt a Süveg is tudja. Naránál a másik lehetőség a Hugrabug lett volna, hiszen nem csak szorgalmas és amúgy szeret tanulni (hiszen a mugli iskolában visszahúzódó diákként ezt már megszokta), hanem a vérében van a hollóhát, és ráadásul oda is szeretett volna kerülni Dahlia miatt.

Lily esete szintén nem túl bonyolult. Mindkét bátyja a Griffendélbe jár, és a szülei is vérbeli griffendélesek. Ráadásul örökölte Ginny temperamentumát. Oda is akart kerülni. Nem akarom sokáig ragozni, Lily vérbeli, száz százalékos, tiszta griffendéles.

Hugo nem könnyű eset. Ő rejtély. Még a nővére is a griffendélbe került, pedig ő híresen tudálékos, a szülei híres, szintén vérbeli griffendélesek, még akkor is, ha Hermionénál kicsit filózott a Teszlek Süveg. Akkor hát miért került Hugo mégis a Hollóhátba? Gyáva? Vagy csak eddig nem tudták róla, milyen mély tudásszomj és szorgalom van benne? Vagy valamiben mélyen tehetséges, mint Ollivander? Vagy esetleg kérte, hogy oda tegye a Süveg? Nos, ezt egyelőre senki sem tudja...

 

13. fejezet

A beosztás folytatódik

Dahlia néhány másodpercig még ott ült dermedten, és újra és újra hallotta a fejében a süveg kiáltását: „Hollóhát”

Aztán a balról második asztal felől meghallotta a dörgő tapsvihart, többen még fel is álltak, sőt, egy fiatalnak tűnő fiú – valószínű alsóbb éves lehetett – még ugrált is. Dahliát azonban a -most már - saját asztalánál ülők reakciója nem érdekelte annyira, mint a griffendéleseké. Egészen pontosan néhány griffendélesé.

Annyi ereje még volt, hogy felálljon, és elinduljon a helye felé, bár erre is kényszerítenie kellett magát. Nem engedhette, hogy rögtön az első próbánál felsüljön. Ám miközben elindult, a pillantását Loo, James és Rose felé fordította. Loo szemében elfogadás volt, Jamesében csalódottság, Roséban pedig meglepetés.

Aztán elnézett Lily, Nara és Hugo irányába is. Nem tudta elfelejteni, amit egykor Lily mondott.

- Én a Griffendélbe szeretnék kerülni. A két bátyám is oda jár.

És ahogy Loo mesélte neki, a legtöbb Weasley szintén a Griffendélbe került.

Aztán végül megérkezett a saját asztalához, a hollóhátosok gyűrűjébe. Néhányan megrázták a kezét, és bemutatkoztak, de Dahlia nem tudott rájuk figyelni. Csak az járt a fejében, hogy ő ebben is különc lesz. Nem mehet majd Lilyvel és Hugóval órára, nem tanulhatnak majd együtt és alig fogja látni őket. Pedig már kezdett neki örülni, hogy végre talán lesznek barátai.

Közben a ceremónia folytatódott.

Edwards, Robert beosztására még oda tudott figyelni, ő szintén a Hollóhátba került. Ennek Dahlia nagyon örült, mert így már nem csak vele foglalkoztak az asztalnál.

Próbálta magába szuggerálni, hogy nem is történt akkora tragédia. Hiszen, ha jól emlékszik, Nara szerint az ő anyukája is hollóhátas volt. És Lily szerint az a lényeg, hogy az ember ne a Mardekárba kerüljön. Márpedig ő nem oda került. De a szíve mégis nehéz volt, bárhogy próbálkozott is.

Aztán egyszer csak egy papír landolt előtte. Nem odadobták, nem is repítették, hanem egyszerűen csak megjelent előtte. Mint ahogyan Loo is tette, amikor hoppanált. Loo felé fordult, és látta, hogy a szemével próbálja rávenni, olvassa már el, ami a papíron állt.

Dahlia kitekerte a gondosan összesodort papírdarabot, és egy férfias, ám meglepően olvasható kézírást látott.

Ne aggódj! Mi így is szeretünk. Csak akkor lett volna örök harag, ha a Mardekárba osztanak.

Loo & James

U.i.: De azért remélem, nem lesz belőled valami stréber!!! - James

Dahlia még kétszer elolvasta a levelet, mielőtt újra a Griffendél asztala felé fordult. Biztos akart lenni benne, hogy nem értett semmit félre, és nem azt írták a levélben, hogy utálják, és soha többet nem beszélnek vele. De a szöveg a harmadik olvasásra is ugyanaz volt, nem változott benne még egy vessző sem, így Dahlia végül összeszedte a bátorságát, hogy megkeresse a szemével Loo-t és James-t.

Amikor végül megtalálta őket, a gyomrában a gombóc oldódni kezdett, és újra melegség járta át a tagjait. Megint vert a szíve, és a légzése is normalizálódni látszott. A beosztás közben végig zajlott, de Dahliát ez most nem nagyon érdekelte. Három ember beosztása számított csak neki, és amíg az ő nevüket nem hallja, addig mindenki másé berepül az egyik fülén, hogy a másikon ugyanolyan lendülettel tovaszálljon.

Csak az érdekelte, mit szólnak a barátai. Mert már annak tartotta őket. Loo és James vidámak voltak, mosolyogtak rá. James egyet rántott a vállán, Loo pedig intett egy aprót, aztán visszafordultak, hogy tovább nézzék szerencsétlen gólyák szenvedését.

Merthogy szenvedés volt a javából, az kétségtelen. Bár nem kellett szembenézniük sárkányokkal, még csak varázsolniuk sem kellett, sőt tulajdonképpen nem is tettek semmit, csak tűrték, hogy a fejükre tegyenek egy koszos süveget, a próba ettől még nem lett könnyebb. Valaki a fejükbe nézett, és eldöntötte a sorsukat.

Dahlia most már kicsit nyugodtabban nézhetett végig az asztalnál, aminél ült. Tulajdonképp nem tűntek gonoszoknak, sőt, némelyikük így első pillantásra nagyon is szimpatikus volt. A fiú, akit utána osztottak be, Robert vele szemben ült. Meredten bámult maga elé, mintha nem is a Nagyteremben ücsörögne, hanem valahol messze járna. Egy másik világban. Dahlia egy ideig nézte őt, és azon gondolkozott, vajon mire gondolhat a fiú, ám mielőtt kitalálhatta vagy megkérdezhette volna, hirtelen olyan nevet hallott, ami ismerős volt neki.

- Potter, Lily

A teremben rögtön elkezdődött a sutyorgás, minden szem a lányra meredt. Na igen – gondolta Dahlia -, Harry híre úgy tűnik, de is eljutott.

Dahlia izgatottan fordult oda, nem törődött a többi diákkal, csak a legifjabb Potter érdekelte, nem a neve. Nézte, ahogyan Lily lassú, de határozott lépésekkel sétált oda a süveghez. Dahlia összekulcsolta mutató és középső ujjait, behunyta szemét, és így összpontosított egyetlen kérésre: arra, hogy Lily is a Hollóhátba kerüljön. Bár tudta, hogy Lily nem ezt akarja, volt annyira önző, hogy ebben az esetben a saját kívánság Lilyé elé helyezze.

Ám csalódnia kellett. Alig tette rá Neville a süveget a lány vörös hajzuhatagára, rögtön felharsant a döntés:

- Griffendél!

Lily vidáman nevetve pattant le a székről, épp csak egy másodpercre fordult Dahlia irányába, hogy küldjön felé egy bocsánatkérő pillantást. Aztán belevetette magát a Griffendéles forgatagba, ahol már várták. Szoros ölelésükbe vonták, többen skandálni kezdtek, megrázták a kezét. Ezt vele is megtették a saját asztalánál, mégsem tudta irigység nélkül nézni a jelenetet. Lily vágya teljesült. Fájó szívvel nézte, ahogy Fred, Rose, James és Louis sorban odamentek hozzá, puszit adtak neki, és együtt örültek vele. Lilynek nem kellett levelet küldeni, mert neki sikerült az ő köreikbe kerülnie.

Dahlia nem tehetett róla, újra magába fordult, ám ezúttal nem szomorú és kétségekkel teli, hanem mérges volt. Mérges volt az egész világra. A szüleire, amiért nem mondták már meg korábban, hogy micsoda (az abban a pillanatban kevéssé érdekelte, hogy ők sem tudtak az ő boszorkányságáról), mert akkor talán lett volna esélye felkészülni. Harryre, amiért nem mondta meg, mit tegyen, hogy ő is griffendéles lehessen. Jamesre, Loo-ra és Rose-re, amiért ők elég jónak találtattak arra, hogy a vörös-arany színekben pompázó asztalnál üljenek. És nem utolsó sorban a Teszlek Süvegre, ami rossz házba osztotta be. Úgy fortyogott benne az elfojtott düh, hogy azt hitte, felrobban.

Talán meg is történt volna, ha mérgelődését nem szakítja meg a tény, hogy közeledtek Hugóhoz a névsorban. Wayland, Jonathan szintén a Griffendélbe került, így Dahlia listája egy újabb szidható szerencsétlennel bővült. Bár a szőke fiú nem tűnt túl szerencsétlennek.

- Weasley, Hugo – Eljött tehát a pillanat, amikor végre a fiút is beosztják.

Dahlia még mindig hergelte magát. - Ez az, egy újabb Weasley! Menj csak te is a Griffendélbe! - gondoltam magában keserűen.

Miközben Hugo fejére került a süveg, Dahlia már várta, hogy egy másodperc elteltével, mindenféle hezitálás nélkül a Süveg elkiáltsa magát: Griffendél! (Egyébként is, milyen név ez?)

De nem ez történt. Hugó hosszú percekig üldögélt a széken, aprókat fordítva a fején ide-oda, mintha épp vitatkozna valakivel. Vagy valamivel, hiszen csak a süveggel beszélhetett magában. Ahogy teltek a másodpercek és a percek, mindenki egyre nyugtalanabb lett. Több vörös hajú fej emelkedett meg, hogy jobban lássák, mi történik. Senki nem értette, mi lehet az oka a lassú döntésnek. James és Loo is meglepetten bámultak, hiszen szinte biztos volt, hogy Hugo is Griffendéles lesz. Rose arcán pedig most először lehetett látni, hogy valamire nincs válasza. Ő is ugyanolyan értetlenül bámulta az eseményeket, mint a többiek.

Végül már több mint öt perc telt el, mire a Teszlek Süveg megszólalt:

- Hollóhát – dörmögte.

A nagyteremben megfagyott a levegő. Loo szerint már előfordult, hogy egy Weasley nem a griffendélbe került, de csak nagyon kevésszer. Ráadásul most nem Percy lányairól, hanem a híres Ron Weasley – akinek még saját csokibéka kártyája is van, és aki korának egyik leghíresebb és legbátrabb griffendélese volt – fiáról volt szó.

Neville is értetlenül vakargatta az állát.

Az egyetlen, aki mindenféle probléma nélkül vette tudomásul a döntést, az maga Hugo volt. Felugrott a székből, és széles, elégedett vigyorral elindult Dahlia felé.

A lány maga is meglepett volt, erre soha nem gondolt. Még a dühéről is megfeledkezett, mert annyira örült, hogy végül mégsem marad egyedül a házában.

A hollóhátasok végre észbe kaptak, és tombolásba kezdtek. Ha nem is egy Potter, de az egyik leghíresebb Weasley került közéjük. Egy olyan Weasley, akinek a neve már most rajta van egy csokibéka kártyán.

Hugo vidáman levetette magát Dahlia mellé, és fogatdta a gratulációkat. Aztán felemelte a még mindig nyakában lógó fényképezőgépet, és kattogtatni kezdte.

- Minden pillanatot meg kell örökíteni – motyogta. - Sajnálom, hogy Jamesék meglepett arcát nem tudtam lefotózni – mondta Dahliának.

A barátai közül már csak Nara beosztása volt hátra, és amikor végül meghallották a nevét, megint izgatottan fordultak az emelvény felé.

- Young, Nara – kiáltotta Neville. A lány remegve, nagyon aprókat lépve indult el a Teszlek Süveg felé, közben pedig Dahlia felé sandított, aki biztatóan intett neki, hogy nyugodtan menjen csak.

Dahlia már nem mert volna fogadni rá, hova kerül Nara. Persze tudta, hogy az édesanyja a Hollóhát ház tagja volt, de Hugo rá az élő példa, hogy ez nem jelent semmit.

A Teszlek Süveg nála nem gondolkozott túl sokáig, hamar döntött.

- Hollóhát!

Nara fújt egy nagyot, de valószínűleg nem ő örült a legjobban a teremben. Még csak nem is a tomboló Hollóhát ház. Dahlia volt az. Mert ahogy a lány felé közelített, rá kellett jönnie, hogy ennél jobb nem is lehetne. Két barátjával is egy házba került, teljesült Lily kívánsága, és úgy tűnt, James és Loo elfogadták hollóhátastól is.

Amikor a ceremónia véget ért, a tanári asztalnál középen ülő, smaragd taláros öreg boszorkány felemelkedett.

- Nos, köszöntök mindenkit az iskolában! Remélem, mindenki felkészült, mert a roxforti diákoktól szorgalmat és pontosságot várok el. Ám egyelőre fogyasszák el a vacsorájukat!

A boszorkány egyetlen intésére finomabbnál finomabb falatok jelentek meg az asztalnál. Tényleg volt minden, ami szem-szájnak ingere. Sült csirke, marha, krumpli, saláták, köretek és húsételek minden mennyiségben, ameddig a szem ellátott. Dahlia el sem akarta hinni. Nem is tudta hirtelen, melyik fogással kezdje. Otthon sem szűkölködött soha, de ez mindent felülmúlt. Hugo mellette újabb kattintgatásba kezdett, úgy tűnt, eltökélte, hogy minden fogást megörökít, mielőtt azok eltűnnének a gyomrokban.

Amikor már úgy tűnt, mindenki jól lakott a főételekkel, újabb intésre sütemények, torták, pogácsák, pudingok és fagylaltkelyhek jelentek meg a helyükön. Sok diák száját apró nyögés hagyta el, hogy nem hagytak több helyet a finomságoknak. De a legtöbben tele gyomruk ellenére tömni kezdték magukba az édességeket. Eltökélték, hogy semmit sem hagynak kárba veszni.

A vacsora vége után McGalagony professzor – mert közben ki derült, hogy ő az – felemelkedett.

- Mielőtt a prefektusok a szobáikba vezetik az elsősöket, van itt még valami. Bár jómagam nem vagyok akkora híve, a mélyen tisztelt és nagyra becsült Dumbledore igazgató úr szeretett emlékének adózva most adjuk elő közösen az iskola himnuszát.

Az asztalok fölé hatalmas szalagok emelkedtek, rajtuk a Roxfort indulójának szövegével.


Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,
Tanítónk te légy!
Mert fejünkben zűr van, s nagy-nagy űr,
Meg pókok s néhány légy.
Tudjuk jól, hogy itt lehet
A balgából is bölcs.
Kedélyünk víg, de elménk oly híg,
Hát észt fejünkbe tölts!
Hegyezkedik a sok fül,
És könyvben túr sok orr;
Csak mondd, hogy "Rajt!", s mi magolunk majd,
Míg agyunk fel nem forr.


Senki sem tűnt meglepettnek, Dahliának viszont fogalma sem volt, mit kéne tennie. Az rendben van, hogy a szöveget tudja, de mi van a dallammal?

Ám pillanatokon belül kiderült, hogy nem kellett volna emiatt aggódnia. Ahány diák üldögélt a teremben, annyiféle dallam szállt a levegőben. Volt, aki gyorsan énekelt, mások kifejezetten lassan, volt, aki népies dallamot választott. Fred és James pedig nem is énekelték, hanem rappelték a sorokat.

- Most pedig megkérem a prefektusokat, hogy vezessék körbe az elsősöket a Roxfortban. Mindenkitől elvárom, hogy nyugodtan vonuljon, és figyeljen, hiszen ez a kis túra sokat fog segíteni az eligazodásban.

Abban a pillanatban minden asztalnál felemelkedett egy-egy fiú és lány, és terelni kezdték kifelé az elsősöket. Dahlia is elindult a saját vezetője után, de épp amikor kilépett volna Hugo és Nara nyomában a nagyterem hatalmas ajtóin, valaki megragadta a talárja hátulját.

- Ne arra! - suttogta neki James, amikor berántotta egy falmélyedésbe, ahol senki nem láthatta Dahliát.

- De én azt hitte, hogy...

- Lehet, hogy azt hitted, de rád egy másik túra vár – kacsintott.

...o.O...

Előzetes: Dahlia külön túráját élvezi, majd végre megpillanthatja a szobáját.

Bocsi, ez megint nem lett egy túl hosszú fejezet, de azért remélem, tetszett. :)

12. fejezet

Egy tartalmas nap

Dahlia úgy érezte, szétrobban a boldogságtól. Elképesztően fáradt volt, aggódott a szüleiért, és izgult az iskola miatt, de mégis... Valahogy teljesnek érezte magát.

Loo percekig csak nézte, ahogy Dahlia a tenger látványában gyönyörködött, majd azt is, ahogyan mezítláb beszaladt a habok közé. Most tényleg olyan volt, mint egy kisgyerek. Amikor jött a hullám, visszaszalad a part irányába, mintha félne, aztán újra mélyebbre sétált a vízben. Louis-nak persze közben arra is figyelnie kellett, nehogy valaki észrevegye őket az ablakból.

De végül muszáj volt megmondania neki, hogy vissza kell menniük a szobájába, mert lassan tényleg mindenki felébred. Az egy dolog, hogy már csak ő jár a családból a Roxfortba, és nem hajlandó a szüleivel menni az állomásra, az viszont egy másik, hogy mindenki megtudja, hogy Dahliát úgy kellett megszöktetni.

- Lassan felébrednek Anyáék! Vissza kell mennünk – szólt a lánynak.

- Nem maradhatnánk még egy kicsit? - kérdezte Dahlia ábrándosan, mert félt tőle, hogy ha ezeknek a pillanatoknak vége, visszacsöppen a régi, unalmas életébe.

- Nem lehet. De majd még elhozlak.

Dahlia így végül kénytelen-kelletlen megadta magát, és hagyta, hogy Loo visszahoppanálja a szobájába. Ezután a fiú eltűnt, mert muszáj volt lemennie reggelizni. Dahliát ott hagyta, de a lelkére kötötte, hogy ha valami baj van, azonnal szóljon, még akkor is, ha lebuknak.

De nem történt semmi rendkívüli. Dahlia először az ablakon keresztül bámulta a hullámokat, és még mindig érezte a lábujjai között a homokszemcséket. Aztán végül úgy döntött, körbejárja a szobát. Minden egyes négyzetcentiméterét felmérte, elolvasta a könyvek címeit, volt amelyikbe bele is lapozott, megtapogatta a falon található kagylókat, végigsimított egy seprűn...

- Csodálatos ez a hely, igaz, Veda? - fordult végül baglyához. Furcsa volt hozzá beszélni, mert egyfelől olyan volt, mintha magában beszélne, mert Veda legtöbbször a füle botját sem mozdította. Másfelől Dahlia biztos volt benne, hogy baglya nagyon is érti, amit mond, és ha most még nem is reagál, magában akkor is elraktározza a dolgokat, amiket neki mond.

Nem sokkal később Louis már vissza is tért, Dahlia gyanította, hogy behabzsolta az ételt. Bár amikor az órára pillantott, rá kellett jönnie, hogy nem is olyan kevés az az idő, ami közben eltelt.

- Nagy nehezen sikerült meggyőznöm őket, hogy nem akarnak velem együtt hoppanálni – fújt egyet Loo miután becsukta az ajtót, és Dahlia felé nyújtott egy vajas croissont-t. - Ennyit sikerült feltűnéstelenül elcsennem.

Miközben Dahlia evett, Loo a Roxfortról mesélt mindenfélét. Aprókat csípett le a croissont-ból, mert annyira érdekelte, amiket a fiú mesélt, hogy nem bírt volna nagyobb falatokat megrágni. A lány már szinte úgy érezte, járt már az iskolában. Annyi mindent meséltek már neki róla, sőt, Hugonak köszönhetően még látta is. Amint a süti utolsó falatkája is eltűnt, Loo felpattant.

- Ideje indulni! A Roxfort Expressz nem vár meg minket – nevetett, és az óra felé bökött, ami már negyed tizenegyet mutatott. Dahlia észre sem vette, hogy közben így elment az idő.

- Ennyi cuccot nem tudok egyszerre elvinni – bökött Louis a saját, és Dahlia bőröndjei felé. - Nincs mese, kétszer fordulok. Várj itt! - Azzal mielőtt a lány felelhetett volna, eltűnt a semmiben. Dahlia már kezdte megszokni.

Amikor visszatért, megfogta Dahlia kezét, aki megint érezte az ismerős rántást, a következő pillanatban pedig már a jól ismert King's Cross pályaudvaron álldogált, a kilences és a tízes vágány között.

- Meg kell várnod Harryéket, ha jól tudom. James szerint Harry úgy tudja, a szüleiddel jössz az állomásra.

- Igen.

- Nos, akkor itt kell hagyja... - ám mielőtt Loo befejezhette volna, egy kéz csapott a vállára.

- Helló! - kiáltotta hevesen az alak, majd amikor Loo megfordult, meg is ölelte. - Csak nem új barátnőd van? – sandított Dahlia felé, ajkán mosollyal. - Bár most hogy így jobban megnézem, elég fiatal még.

Loo elpirult, Dahlia nem tudta eldönteni miért: mert kínosnak érezte a feltételezést, hogy ő a barátnője, vagy mert barátja viselkedésétől volt zavarban.

- Dahlia, ő itt Jason. Jason, ő Dahlia. Harry unokatestvére – egészítette ki jelentőségteljes pillantással a bemutatást.

Dahlia kezet nyújtott, amit Jason vidáman meg is rázott.

- Szólíts csak Jazz-nek! Szóval te lennél a híres Harry Potter mugli unokatestvére?

- Nem vagyok mugli – kérte ki magának rögtön sértődötten Dahlia.

- Dahlia most kezdi a Roxfortot – próbálta oldani Louis a feszültséget.

- Akkor legalább abban igazam volt, hogy fiatal hozzád. Na, megyünk, Loo? - kérdezte végül türelmetlenül.

- Nekem mennem kell – mondta Louis, és még közelebb hajolva Dahlia fülébe suttogta: - Harry nem láthat meg veled, mert az túl gyanús lenne. Várd meg őket itt!

Azzal Loo és Jazz elindultak a kilences és a tízes vágány közötti fal felé, és mire Dahlia búcsút mondhatott volna, vagy megköszönhette volna Louis-nak, amit érte tett, eltűntek.

Dahlia ezután idegesen toporgott a vágány előtt. Először Vedához kezdett beszélni mindenféléről, de az egyik kalauz nagyon hamar észrevette, és gyanúsan bámulta. Így végül Veda inkább abbahagyta. Jobb híján a kofferére ült le, és várta, hogy végre megjöjjenek Harryék.

Aztán a kalauz végül odalépett hozzá:

- A szüleidre vársz? - kérdezte, de hangjában nem aggodalom volt, sokkal inkább gyanakvás. Mintha Dahlia valami rosszban sántikálna.

De nem mondhatja, hogy „Á, nem, az unokatestvéremre várok, hogy végre felszállhassak a Roxfort Expresszre, hogy eljussak Roxfortba, amiről minden valószínűséggel maga még nem is hallott”.

Így elővette legbűbájosabb mosolyát, és legártatlanabb pillantását, majd mesterkélten gyermeki hangon megszólalt.

- Igen, igen. Anyu és apu, meg a testvéreim nemsokára itt lehetnek.

Látszott, hogy az idősebb férfi még mindig nem nyugodott meg, ám abban a pillanatban Dahlia észrevette Harryéket. Integetett nekik, és amikor Ginny és Lily visszaintegettek, a kalauz nagyot sóhajtott, majd ott hagyta Dahliát.

- Szia! - ugrott Lily Dahlia nyakába, mintha már legalább ezer éve ismernék egymást. Aztán kiderült, hogy miért. Így Dahlia fülébe súghatta, amit akart, anélkül, hogy más hallotta volna. - Loo ezek szerint sikerrel járt.

James és Albus is köszöntek, előbbi még egy cinkos mosollyal is megtoldotta az üdvözlést.

- Hol van Vernon bácsi és Petúnia néni? - kérdezte Harry meglepetten.

- Csak kitettek, és elbúcsúztak. Anya az ájulás szélén állt, Apának pedig a szokásosnál is lilább volt a feje, ezért Dudley hazavitte őket – próbált kitalálni valami hihető magyarázatot Dahlia. Úgy tűnt, sikerült, mert Harry csak bólintott, majd megszólalt:

- Sietnünk kell, mindjárt tizenegy! Már megint késésben vagyunk – küldött vádló pillantást James felé.

- Alvás kell ahhoz, hogy működjenek az alapvető életfunkcióim.

- Mivel elég időd volt kialudni magad, az életfunkcióidnak tökéletesen kell működniük. Indulj! - utasította Harry.

James nekifutott a kilences és tízes vágány közötti falnak, majd egyszer csak eltűnt.

- Te is mehetsz, Al! - Albus addigra már rég elindult, és ő is köddé vált.

- Nem kell félned, az a fal nem igazi – súgta Dahlia fülébe Lily.

- Akarod, hogy valaki veled menjen, Lily? - kérdezte Ginny.

Lily felháborodottan megrázta a fejét, mindentudó mosolyt küldött Dahlia felé, majd nekiindult, hogy ő is eltűnjön.

- Akkor már csak mi maradtunk – mondta Harry. - Menj előre!

Dahlia lába remegni kezdett, amikor belegondolt, hogy neki kell szaladnia a falnak. Mi van, ha ő nem tűnik le? Ehhez nem kell valami speciális képesség? Az agya ellen kellett küzdenie.

- Nem kell félned, meg sem fogod érezni. Mintha ott sem lenne – simogatta meg a vállát Ginny. - Hunyd le a szemed, ha nagyon félsz!

Dahlia nyitott szemmel kezdett el szaladni, mert nem akarta, hogy azt higgyék, gyáva, de útközben azért mégis inkább lehunyta. Aztán mire megint kinyitotta, a fal már nem volt sehol. Egy zsúfolt peron várta, és egy tábla hirdette: Roxfort Expressz – indul: 11 órakor. A vonatot magát is láthatta, egy nagyon régi, pirosas gőzmozdony volt, amilyet Dahlia már csak könyvekben és múzeumokban látott.

A peronon nyüzsögtek az emberek, felnőttek és diákok egyaránt. Némelyek már talárban voltak, de azért szép számmal akadtak rendes ruhát viselők is. A tömeg egy részét nem láthatta, mert a Roxfort Expresszből kiszálló vízgőz homályba burkolta őket.

Dahlia nyelt egy nagyot, és elindult előre. Nem sokkal később Harry és Ginny is követték, és Lilyvel együtt elkezdtek üres fülke után kutatni. Ilyenekből nem sok akadt.

Aztán újabb ismerős arcok jelentek meg, Hugó és a szülei.

- Rose már felszállt – tájékoztatta őket Ron.

Ezután már együtt vadásztak üres fülkére, és végül a vonat vége felé találtak is egyet. Közben Albus is megjelent.

- Segítsek? - kérdezte Dahliát, és a hatalmas pakkokra bökött. A lány nagyon meglepődött, mert Albus eddig még nem nagyon beszélt hozzá, és ráadásul ezúttal mosolygott is.

- Igen, köszi! - felelte gyorsan, mielőtt észrevehette volna a megrökönyödését. De Lilynek ez is feltűnt.

- Tudod, Al alapból nagyon vicces. Pont rossz pillanatában találkoztál vele. Dobta a barátnője, és nem ismerné be, de eléggé maga alatt volt miatta – suttogta. Dahliának rá kellett jönnie, hogy Lilynél jobb barátnőt keresve sem találhatott volna. Lily, úgy tűnik, mindenkiről mindent tudott.

Amikor beléptek a fülkébe Al még a csomagjaikat próbálta úgy elrendezni, hogy elférjenek tőlük.

- Van itt még egy szabad hely? - kérdezte egy vékony, bátortalan hang.

- Nara, igaz? - kérdezte Dahlia, felismerve a lányt Madam Malkin Talárszabászatából.

- Igen.

- Hely még van bőven, gyere csak! - mutatott az egyik üres ülésre Dahlia. - Ő itt Lily.

Albus eddigre pont befejezte a pakolást, így őt is bemutathatta.

- Ő pedig Albus. Albus, ő Nara.

Nara kissé elpirult, és amikor a kezét akarta Albusnak nyújtani, elejtette az egyik táskáját. Al felkapta, és azokat is elpakolta.

Közben befutott Hugo is, maga után vonszolva egy hatalmas bőröndöt. Neki senki nem segített. - Ez az egyik előnye annak, hogy nőnek születtem – gondolta magában Dahlia kárörvendve. És ha ez még nem lett volna elég nagy kihívás Hugónak, nyakában egy hatalmas fényképezőgép lengedezett.

Végül lihegve ő is bevonszolta a holmiját, de már nem volt ereje elpakolni, így csak letette az ajtó mellé.

- Anyáék és Harry bácsiék azt akarják, hogy menjünk még ki elköszönni – nyögte, és már fordult is ki.

Mire kiértek, Hugó már elemében volt, lelkesen kattintgatta a fényképezőgépét. A szülők mindenkit megöleltek, és még néhány utolsó tanáccsal látták el őket. Dahlia kezdte magát kicsit kínosan érezni, mert bár nem kezelték kívülállóként, akaratlanul is a saját szülei jutottak eszébe.

Aztán újabb ismerős jelent meg, szőke hajkoronájával.

- Dahlia, ő egy újabb rokonom. Louis Weasley – kezdte Harry a bemutatást.

- Mi igazából már...

- Nagyon örülök – nyújtott kezet Dahliának Loo, ezzel megakadályozva, hogy elszólja magát. Közben mélyen a lány szemébe nézett, hogy tudassa, majdnem lebuktatta őket. De azért mosolygott.

- Loo most végzős. És iskolaelső is – egészítette ki még Harry a bemutatást büszkén.

Ekkor azonban fel kellett szállniuk, mert pár másodpercen belül a Roxfort Expressz indult.

Az út eleje viszonylagos csendben telt. Nara elég szégyenlős volt, így inkább nem szólalt meg. Hugó hasonló problémákkal küzdött.

Aztán egyszer csak felrántotta valaki az ajtót.

- Csak gondoltuk beköszönünk! Ő Fred – mutatta be James a vele lévő fiút. - De megyünk is tovább, mert van még egy kis dolgunk a Mardekár... - de mielőtt befejezhette volna, Fred nevetve oldalba vágta.

Újabb negyed óra telt el úgy, hogy csak Lily fecsegett mindenfélékről. Hirtelen hangos zörgés-csörömpölés hangzott fel a folyosón, és egy idősebb nő jelent meg, egy kocsit tolva maga előtt. Kinyitotta a fülke ajtaját, és mosolyogva fordult feléjük.

- Adhatok valamit? - kérdezte.

Lily rögtön vett egy csomó édességet, és Nara is vásárolt párat, amelyek közül Dahlia egyet-kettőt felismerte azokat, amiket a születésnapjára szokott kapni Harrytől. Elhűlve bámulta a sok édességet, és rá kellett döbbennie, hogy ő nem vehet, mert nincs rá pénze.

- Két csokibékát kérek – szólalt meg hirtelen Hugo.

Amikor megkapta a két csokibékát – bármit is jelentett ez -, a büfés boszorkány várt még néhány pillanatig, majd elment.

Hugo egyszer csak Dahlia felé nyújtotta az egyik édességet.

- Próbáld ki! Ilyet még nem láttál.

Dahlia most először értékelt igazán egy ajándékot. Nem tudta volna összeszámolni, hány meglepetést kapott már eddigi életében, de egyik sem volt valódi.

- A csokival vigyázz, főleg, ha nem szereted a békákat! De a kártyák a legjobbak!

Dahlia ezután már nem volt benne olyan biztos, hogy szeretni fogja az édességet. A békáknál rosszabbat elképzelni sem tudott. De a kíváncsisága felülkerekedett az undorán, és kinyitotta a dobozt. Abban a pillanatban a csokibéka kiszökkent, és ide-oda ugrált a kabinban. Nara sikoltozni kezdett, Lily pedig Narán nevetett. Végül Hugónak sikerült elkapnia, és gyorsan letörte a fejét, hogy nem ugrálhasson tovább, majd odanyújtotta Dahliának.

- Edd meg nyugodtan! - mondta Dahlia a fiúnak. - Nem hiszem, hogy meg tudnék enni bármit, ami előtte még mozgott. Még akkor is, ha nem élt.

- Biztos? - kérdezte Hugo.

- Persze, edd csak meg! Nekem itt a kártya.

- Híres boszorkányok és varázslók vannak rajta. Szinte mindenki gyűjti – motyogta Hugo két falat között.

Dahlia izgatottan nézte meg a kártyáját, de aztán nagyon meglepődött. A kártyáról ugyanis egy ismerős arc nézett vissza rá.

Ronald Bilius Weasley

Ronald Weasley egy nevezetesen bátor mágus. Leginkább Harry Potterrel kötött közeli barátságáról híres, és arról, hogy segített neki a Sötét Nagyúr legyőzésében. Ronald jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik aurorként. A Weasley Varázsvicc Vállalat irányításában is részt vett (a széles körben népszerű viccboltot ikertestvére alapították), és imádja a kviddicset. Ronald feleségével, Hermionéval és gyermekeivel, Rose-zal és Hugóval él.

Dahlia háromszor is elolvasta a szöveget, de még mindig tele volt kérdőjellel.

- Na, ki van rajta? - kérdezte Hugo izgatottan. - Nekem még hiányzik Merlin.

Dahlia nem válaszolt, ezért Hugo előrehajolt, hogy ő maga nézze meg. Amikor azonban észrevette, ki mosolyog a fotóról, elpirult, és visszahanyatlott a helyére.

- Mégis mi a fenét csináltak a szüleitek? - szakadt ki Dahliából a kérdés, amikor végre meg tudott szólalni.

- Mi nem igazán beszélünk erről – felelt Lily. - Majd valaki más elmeséli.

Végül elérkezett a pillanat, hogy mindenki felöltse a fekete talárt. Dahlia esetlennek és alaktalannak érezte magát benne, és már most tudta, hogy amikor csak teheti, rendes ruhákat fog hordani. Végül a vonat lassított, és megállt.

A diákok lökdösődve szálltak le a vonatról, mindenki izgatottan sugdolózott, nevetgélt.

Aztán egyszer csak mély hang dörrent:

- Elsősök! Ide hozzám! Minden elsős! Ide!

A sötétségből egy óriási alak bontakozott ki. Olyan nagy volt, amilyet Dahlia még életében nem látott.

- Hagrid – kiáltott fel hirtelen Lily, és szaladni kezdett az óriás felé. Amikor odaért meg is ölelte. De ami még ennél és megdöbbentőbb látvány volt, hogy az óriás, akinek gesztenyebarna hajába már egy két ősz hajszál is vegyült, elpirult.

- Szia Hagrid! - köszönt végül Hugo is, amikor odaértek.

Már kezdte azt hinni, hogy Hagrid is valami híres varázsló, akit ismernie kellene, de aztán több másik elsős arcán is észrevette a döbbenetet, így végül megnyugodhatott egy kicsit.

- Gyerünk, gyerünk, utánam! Vannak még itt elsősök? Vigyázz, hova lépsz! Elsősök, utánam!

A legtöbb elsős botladozott a nedves ösvényen, és Dahliának is nagyon kellett figyelnie, nehogy elessen egy kőben, vagy kiálló fűcsomóban. Minden figyelmét arra fordította, nehogy mindenki szeme láttára essen hasra, így a Roxfortot már csak akkor vette észre, amikor teljes valójában láthatta.

Óriási épület volt, tele tornyokkal és mérművekkel. Pont olyan volt, mint amilyen a képen, csak még szebb. A sötétben a legtöbb ablakból halvány fények derengtek. Az egész... varázslatos volt.

Dahlia mellett Hugo heves kattintgatásba kezdett, a lánynak pedig hirtelen eszébe jutott, mit ígért Hugo. Hogyan majd ő csinál jó képeket róla. Talán majd egyet elkér, és elküldi Dudley-nak.

Hagrid egy nagy, sötét tóhoz vezette őket, amin négyszemélyes csónakok lebegtek. Gyorsan mind beszálltak egy-egy lélekvesztőbe. Dahlia Narával, Lilyvel és Hugóval utazott együtt.

Hagrid még egyszer ellenőrizte, hogy mindenki beszállt-e, majd amikor úgy gondolta, igen, felkiáltott:

- Indulás!

A csónakok abban a pillanatban lassan siklani kezdtek a vízen, és Dahliának rá kellett jönnie, hogy nem is olyan szörnyű érzés. Sőt, kifejezetten izgalmas és szép volt. Az első roxforti kalandja. Gyorsabban elszállt a vízi utazás, mint gondolta, és amikor megérkeztek, kedve lett volna visszafordulni, és újra megtenni.

Hagrid ezután a Roxfort bejáratához vezette őket, ahol Neville már várt rájuk.

- Az elsősök, Ne... Akarom mondani, Longbottom professzor!

- Köszönöm, Hagrid! - felelte az.

Neville kitárta a kapuszárnyakat, és bevezette őket az aulába. A roxfort belülről is hatalmad volt, csodálatos szobrokkal, ódon falakkal, és régies illattal. A fényt égő fáklyák szolgáltatták, szemben velük pedig egy márvány lépcsősor várta az emeletre igyekvőket.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban. A beosztási cerómónia hamarosan kezdetét veszi, azután pedig folytatódhat az évnyitó bankett. A beosztás roxforti életük legfontosabb pillanat, hiszen az itt töltött évek alatt a házuk jelenti majd a családjukat. - Dahlia rettentő furcsának érezte, hogy Neville magázza őket, és sokkal komolyabbnak tűnt, mint amilyen az Abszol úton volt. - Négy házba kerülhetnek: a Griffendélbe, a Hollóhátba, a Hugrabugba és a Mardekárba. Amíg itt tanulnak, a sikereikkel pontokat szereznek a házaiknak, a kihágásaikkor viszont pontokat vonunk le önöktől. A tanév végén a legtöbb pontot összegyűjtött ház pedig elnyeri a házkupát.

Szavai közben furcsa alakok jelentek meg az előcsarnokban. Szürkés, áttetsző lények voltak, és ide-oda repkedtek a helyiségben.

- Szellemek – súgta Lily Dahliának, amit már amúgy is sejtett.

- Kövessenek – mondta Neville, és egy kisebb helyiségbe vezette őket, aztán a szellemekkel együtt eltűnt.

Néhány perccel később visszatért, de addigra már minden gólya az ájulás szélén állt. Azt találgatták, hogy fogják eldönteni, melyik házba kerülnek.

A visszatérő Neville egy hatalmas csarnokba vezette őket – mint később kiderült, a nagyterembe -, ahol több száz diák ücsörgött már. Négy hosszú asztal mellett ültek, őket azonban nem azokhoz az asztalokhoz vezették, hanem az ezekre merőlegesen állóhoz. Ennél kevesebben ültek, viszont ők idősebbek voltak. Biztosan ők a tanárok! - gondolta Dahlia.

Aztán Neville elővarázsolt valahonnan egy háromlábú széket, és egy kopott kalapot. Mielőtt azonban Dahliának bármilyen ötlete támadhatott volna, mit is kell majd tenniük, a fejfedő énekelni kezdett.

Gondolom, már kíváncsi vagy,

ki lehetek én,

de megtudhatod, ha idefigyelsz,

roppant könnyedén.

Kalap vagyok, nem kétséges,

még ha kicsit kopott is,

de túléltem már egyet s mást:

tüzet, vizet, gonoszt is.

Több háború hőse volt már

karimám alatt,

s én voltam, ki mindig tudta,

mit rejt az az agy.

Teszlek Süveg, ez a nevem,

nem titok többé.

Jól vigyázz, mert próbám előtt

nem válhatsz köddé!

Vegyél fel, és engedd meg,

hogy beléd pillantsak,

s rögtön tudni fogod,

hová való vagy!

Ha bátor vagy, és hősies,

Godric vezet majd,

Griffendél a te házad,

szíved oda hajt.

Ha ravasz vagy és agyafúrt,

a Mardekárban a helyed,

Malazár, a kígyónyelvű

tanait ott megleled.

Bölcsesség és tudásvágy

építik a világot,

Hedvig a te vezetőd,

Hollóhát a te álmod.

Szorgalom és szeretet,

békesség és igazság,

Hugrabugos társaid,

Helgával már várnak rád.

Bárhová is osztalak,

nem kell megijedj.

A négy ház nem ellenség,

a Roxfort a tied.

Amint a süveg befejezte a dalát, a teremben dörgő taps hangzott fel, de ez abban a pillanatban Dahliát nem nagyon érdekelte. Gyomrában minden eddiginél nagyobb csomóval várta, hogy őt szólítsák. Kinézett az asztalok felé, és a tömegben több ismerős arcot is megpillantott. Loo biztatóan mosolygott, James felemelte két kezét, és hüvelykujjait felmutatva jelezte neki, hogy minden rendben lesz. Még Rose arcáról is azt olvasta le, hogy szorít neki.

Végül, amint a taps teljesen elhalt, Neville a pálcájával maga elé lebegtette egy összetekert pergament, ami abban a pillanatban kisimult. Aztán megszólalt:

- Acomb, Aaron

A tömegből egy barna hajú fiú lépett elő, elég magabiztosnak tűnt, ezért Dahlia rettenetesen csodálta is. Alig ért hozzá fejéhez a süveg, máris felhangzott a kiáltása:

- Griffendél!

Erre a Griffendél ház asztalánál hatalmas üdvrivalgás hangzott fel. Mindenki éljenzett és tapsolt, James és Fred pedig rákezdtek valami nótára. Aaron odament új házához, ahol többen megölelték és kezet fogtak vele. Dahlia nem tudott nem arra gondolni, hogy neki is így fognak-e örülni. Nem tartotta valószínűnek.

- Acomb, Amber – olvasta Neville a következő nevet a listáról. Nem kellett hozzá nagy tehetség, hogy az ember rájöjjön, hogy ikrek. Ugyanolyan barna haja volt, mint testvérének, és az arcvonásaik is nagyon hasonlítottak. És ahogy Amber a háromlábú szék irányába indult, Dahlia még egy hasonlóságot észrevett: a lánynak ugyanolyan határozott léptei voltak, mint Aaronnak. Ő is a Griffendélbe került.

Cahill, Tiffany szintén a Griffendélbe került. Ennél a pontnál a többi asztalnál már kezdtek kényelmetlenül fészkelődni. Ezután beosztották még Credle, Clark-ot (Mardekár), Dadford, Simont (Hugrabug), Dekker, Noah-t (Hollóhát). Ezután következett még egy-két ember, de Dahlia már nem tudott odafigyelni. A szíve egyre hevesebben dobogott, azt hitte, már kiugrik. A gyomrában lévő csomó, úgy érezte, minden egyes szívdobbanásával egyre nagyobbá válik, és ezzel párhuzamosan a torkában is megjelent egy hasonló gombóc. Aztán meghallotta, ahogyan Neville kiejtette a nevét.

- Dursley, Dahlia

A tömegben halk suttogás kezdődött, fogalma sem volt, miért. Tett előre néhány lépést, mire az elsősök tömege szétnyílt, hogy utat nyissanak neki. Dahlia pulzusa és vérnyomása már nem lehetett volna ennél magasabb, már szédült. Kinézett a tömegre, ahol az összes Weasley és Potter gyerek kíváncsian meredt rá. Aztán visszafordult Neville irányába, nehogy elessen a saját lábában. A férfi biztatóan mosolygott rá, és Dahlia most kifejezetten örült, hogy Neville – vagyis Longbottom professzor – kísérte őt az Abszol útra. Legalább egy ismerős kéz emelte fejére a viseltes kalapot, amit egyébként soha nem lett volna hajlandó felvenni.

- Ááá, igen, igen. Érdekes – hallotta meg fejében a Süveg hangját. - Hm, nem könnyű választás. Mi is legyen, mi is legyen?

Dahlia félve felemelte a fejét, és próbálta magára erőltetni a magabiztosság álarcát. Valószínűleg kevés sikerrel.

- Nos, jó. Hát akkor legyen a...

- HOLLÓHÁT!

...o.O...

Előzetes: A többiekről is kiderül végre, melyik ház csapatát gazdagítják...

Sziasztok!

Nos, akkor először is, várom a köveket a házválasztásért! XD

És ha a kövezésen túl vagyunk, engedjétek meg, hogy bocsánatot kérjek a csúszásért. Esküvőn voltam (a nővéremén, és ráadásul koszorúslány voltam), most volt az ELTE-s beiratkozás, és költözök is fel Pestre. Szóval sűrű a programom... :)

A játéknak ezennel vége, a megoldást az írásaim Facebook oldalán találjátok, ezen a címen: http://www.facebook.com/note.php?note_id=222199651159880 Természetesen szabad az egész oldalt is lájkolni, ha szeretnétek plusz infókat, érdekességeket, képeket és híreket a történettel kapcsolatban. :)