09
nov
Edevis tükre
Edevis tükre
Edevis tükre. Már hallottam róla
kisebb koromban. Még gondolkoztam is rajta, hogy vajon mit látnék,
ha egyszer belenézhetnék.
Most pedig itt vagyok. És ahogy
közelebb lépek a tükörhöz, életemben először biztos vagyok
benne, hogy mit fogok látni.
És igazam van.
Én ugyanúgy nézek ki, mint mindig.
De nem időzök el a saját arcomon, szinte csak egy pillantásra
méltatom, hogy biztos lehessek benne, nem valaki más áll mellette.
Mert tényleg Ő van ott. Nem szebb,
nem csábítóbb, mint az életben. Olyan, mintha csak ott állna
előttem. De nem is vártam, hogy gyönyörűbb lehet, mint amilyen a
valóságban. Hosszú, szőke haja, amiben annyira szeretném, ha
elmerülhetnének az ujjaim. Puha lenne és selymes, és tudom, hogy
azt is érezném, hogy a hajszálai vastagak és erősek. Mint
amilyen ő maga is. A szeme pedig csillogó zöld, benne azokkal az
apró arany pöttyökkel, amiket először észre sem vesz az ember.
Nevet. Rám nevet. Azon nevet, amit én
mondtam neki. Aztán szerelmesen rám néz, belém karol, és csókot
nyom az arcomra. Én pedig egyszer csak kinyúlok érte, átkarolom a
derekát, és magamhoz szorítom. És tudom, hogy mit fogok csinálni.
Vagyis hogy a tükörbéli énem mit fog csinálni. Mert én is
ugyanezt tenném. Lehajolok, és megcsókolom.
De előtte még mondok neki valamit. A
hangom nem hallatszik, csak azt látom, hogy az ajkaim mozognak. De
pontosan tudom, mit mondok.
Dala.
This entry was posted
on 2012. november 9., péntek
at péntek, november 09, 2012
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
