06
nov
Két iskolaelső
Az Az iskolaelső folytatása
Két iskolaelső
Két iskolaelső
James kényelmetlenül fészkelődött,
egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Soha nem volt
határozatlan, a legtöbb emberrel megtalálta a közös hangot, ha
pedig nem, akkor is tudta mit kell mondani. Egyetlen ember létezett
a világon, aki mellett mégis elvesztette ezt a képességét: Lily.
Sok év eltelt már azóta, James mégis
pontosan emlékezett arra a pillanatra, amikor először
megpillantotta. A gyomrából elkezdett felfelé kúszni az a furcsa
érzés, hogy bizonyítania kell a lánynak. Azóta már hat év telt
el, de az érzés még mindig ugyanaz volt. Közben voltak már
barátnői, rengeteg lánnyal randizott, ami azt illeti, de Lily
mindig Lily maradt.
Ami már csak ezért is meglepő volt,
mert az érzései a lány iránt igenis változtak. Először csak
azt látta, hogy a lány szép. Aztán minél tovább nézte, annál
biztosabb volt benne, hogy Lily nem csak simán szép, hanem
gyönyörű. Az évek során megismerte minden egyes szeplőjét,
minden sötétebb pontocskát a szemében.
De nem csak ezért változtak az
érzései. Sokan azt gondolhatták, hogy felszínes, de nem volt az.
Imádta, hogy Lily nem olyan, mint a többi lány. Határozott volt,
és bárkivel és bármivel szembeszállt a szeretteiért. És James
mindennél jobban szerette volna, ha őérte is így harcolna.
Imádta, hogy Lily az egyik pillanatban olyan, mint egy tigris, a
másikban viszont mint egy szelíd kiscica. Az ő vállán lehetett
sírni, mindenkivel kedves és türelmes volt. Na jó, talán James
kivételével... Bátor volt és okos, kedves és érzékeny, erős
és sebezhető. Mindent megteljesített, amire James vágyott.
De akárhogy próbált is bizonyítani
előtte, mindig rosszul sült el a dolog. Nem tagadhatta, mindig
hülyét csinált magából, amint meglátta a vörös hajat meg a
csodálatosan zöld szempárt.
Épp ezért álldogált most
mozdulatlanul a peronon. Próbálta összeszedni minden erejét, hogy
végre elinduljon a lány felé. Nem félt, illetve annyira nem, hogy
megfutamodjon. Ráadásul iskolaelső volt, ahogyan a lány is, és
nem kerülhette volna el a találkozást, akkor sem, ha akarja.
Aztán James meghallotta Sirius
kiáltását:
– Áldásunk rátok!
És ezzel egy időben érezte a szúrást
is a fenekében. Már megint Sirius és az átkozott szúróátka!
– Ezt még visszakapod – mormolta
James, miközben akaratlanul megugrott.
Még hallotta Sirius kacagását,
miközben elindult Lily felé.
Nem volt nehéz kiszúrni a lányt a
tömegben, akármit hordott is össze Sirius. Persze, rengeteg
Weasley volt a peronon, és ahol a Weasley család megjelent, ott
radikálisan megnőtt a vörös hajúak aránya, de az ő vörösük
közelébe sem ért annak az árnyalatnak, amilyen Lily haja volt.
Tökéletesen illett a lányhoz: mintha a benne lobogó tűz terjedt
volna ki a hajára is.
Két lány álldogált Lily mellett.
James mindkettőt ismerte. Ami azt illeti, ha Lily nem is, a barátnői
szívesen összejöttek volna Jamesszel már évekkel korábban is.
Eve és Mary – mert így hívták a két lányt – rögtön
mosolyogni kezdtek, amikor látták, hogy a fiú közeledik. Ami azt
illeti, mintha kicsit ki is húzták volna magukat. James ezen
magában jót derült. Hízelgett a hiúságának.
De aztán elég volt egy pillantás
Lilyre, hogy az egóját rögtön a földbe döngöljék. Lily szúrós
szemekkel nézett rá, és bárki – még az is, aki életében
először látja őket – megmondta volna, hogy nem örül James
társaságának.
Nem fogta vissza magát, ennek rögtön
hangot is adott.
– Te meg mit keresel itt?
Mary figyelmeztetőn oldalba bökte
barátnőjét, ezzel is jelezve, hogy ő nem szeretné, ha a lány
elkergetné Jamest.
– Nem jöhetek ide köszönni? –
James próbált lazának tűnni, pedig a gyomrából induló csomó
már a torkánál járt.
Lily még szigorúbban nézett rá, és
a tekintetével mintha azt mondta volna: Erre a válasz nyilvánvalóan
nem.
James kicsit jobban kihúzta magát,
hátha a lány észreveszi a talárjára tűzött jelvényt. Nem
igazán fűlött hozzá a foga, hogy dicsekedjen. És amúgy is
jobban örült volna, ha Lily magától jön rá, hogy ő is
iskolaelső.
De sajnos Eve gyorsabb volt.
– James Potter iskolaelső? –
kérdezte hallhatóan meglepetéssel.
De Jamest egy cseppet sem érdekelte
Eve reakciója. Csak Lilyre figyelt, aki mintha rögtön elsápadt
volna, amikor ezt meghallotta. Aztán kicsit előrébb hajolt – nem
túl feltűnően, de James minden mozdulatára ráhangolódott –,
mintha csak ellenőrizni akarná, hogy a jelvény nem hamisítvány-e.
– Biztosíthatlak, valódi –
jelentette ki James, és Lily pirulásából már biztos lehetett
benne, hogy tényleg ez járt a lány fejében.
– De te nem is voltál prefektus –
világított rá Lily. És ez is volt az igazság.
– Nem. De úgy tűnik, valaki
észrevette, hogy benőtt a fejem lágya.
Lily horkantott, aztán erőt vett
magán, és megköszörülte a torkát.
– Gratulálok – nyögte ki, mintha
valami fájdalmas kötelességet teljesítene.
James vigyorgott. Ennél nagyobb bókot
még soha nem hallott a lány szájából. És persze ez sem volt
konkrétan bók, de mégis... Nem mondhatta el, hogy Lily volt a
legfőbb oka annak, hogy próbált komolyabban viselkedni. Mert meg
akarta mutatni neki, hogy nem csak egy üresfejű kviddicsjátékos,
aki másra sem képes, mint hogy szoknyák után futkos. Soha nem
vágyott különösebben sem a prefektusi, sem az iskolaelsői címre.
És amikor végül megkapta, akkor sem a büszkeség volt az első
érzése. Hanem az, hogy ezzel végre bizonyíthatja Lilynek, hogy
megváltozott.
És most ott állt vele szemben, és
úgy érezte, tényleg új ember lett belőle.
– Én is gratulálok – felelte. –
Megérdemelted.
Lily megint elpirult. És bár tudta,
hogy nem vágyik a lány nem vágyik az ő bókjaira, örömmel
töltötte el, hogy ilyen hatást ért el néhány szóval. Udvarolni
fog neki. Nem úgy, mint az eddigi lányoknak. Hanem igazán. Bókolni
fog neki, figyelmes lesz vele, még az ajtót is kinyitja előtte.
Ajándékot is küld majd neki, de csak apróságokat, mert pontosan
tudta, hogy Lily a nagy ajándékokból csak arra következtetne,
hogy meg akarja vásárolni.
Meg fogja hódítani, kerül, amibe
kerül.
This entry was posted
on 2012. november 6., kedd
at kedd, november 06, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
