27
feb
Egy darab üres pergamen
Egy darab üres pergamen
James – valószínűleg életében
először – korábban kelt, mint bárki más. Lily és Albus még
javában húzták a lóbőrt, és még Ginny és Harry sem keltek
fel. Ő azonban képtelen volt nyugodtan feküdni az ágyában,
amikor ilyen jelentős nap volt!
Nem bírt csak úgy egy helyben
álldogálni, valamit csinálnia kellett. Feltúrta a táskáját, és
vagy századszorra ellenőrizte, hogy mindent elpakolt-e. Megint
mindent a helyén talált – megvolt az összes talár, amiket az
édesanyja korábban gondosan kivasalt, ott voltak a
kviddicsplakátjai, amiket majd kitesz a roxforti szobájában,
megvolt minden zoknija és még a párjaik is – ami meglehetős
ritkaságnak számított nála –, és a gondosan elrejtett
rekeszben megtalálta a Weasley Varázsvicc Vállalatos dolgokat is,
amelyek nélkül nem lett volna hajlandó elindulni.
Egy dolog nem volt csak a kofferban,
amit legszívesebben elcsomagolt volna – a seprűje. A roxforti
szabályok szerint elsősök nem használhatnak saját seprűt. Hiába
próbálta meggyőzni a szüleit sőt, még Neville-t is, hogy
szerezzenek valamilyen speciális engedélyt, mert neki a seprűje
nem csak egy seprű, hanem jó barát és társ minden bajban – és
ahogy Harry megjegyezte, minden csínytevésben is. Nem volt mit
tenni, a gondosan kifényesített, tökéletesen karban tartott
Nimbusznak maradnia kellett.
James most a seprűhöz sétált, és
végigsimította a tökéletes mahagóni felületet. Végül úgy
döntött, amíg a többiek alszanak, úgysincs jobb dolga, méltó
módon búcsúzik a seprűjétől. Hóna alá csapta hát, és
elindult kifelé a Grimmauld téri házból.
Hűvös, hajnali levegő fogadta, ezért
gyorsan visszafordult, és magára vett egy kabátot is. Aztán amint
megint kint volt, lába közé vette a Nimbuszt, ahogy azt előtte
már milliószor megtette, elrugaszkodott a talajtól, és már
suhant is előre.
A nap még nem kelt fel teljesen, az
utcák még tökéletesen üresek voltak, mindenki az igazak álmát
aludta. Egy-egy autót látott csak elhajtani a mélységben, de azok
is csak hangyáknak tűntek. Furcsa volt belegondolni, hogy most
hónapokig nem láthat autót, de még motort sem, mert a Roxfortban
nincs ilyesmi. De egyáltalán nem bánta, mert azóta az iskolába
vágyott, hogy először meghallotta, hogy Roxfort. Nem a tanulás
vonzotta, közel sem, sőt... De az iskola lényege nem is a tanulás
volt, nem igaz? A kalandok hívogatták, az új barátok, a
kviddicscsapat, ahol végre nem az öccsével és a húgával kell
játszania, hanem méltó ellenfelekkel.
Miközben repült, az amúgy is hideg
levegő a sebességtől a kabátjába kapott, és James tökéletesen
tudatában volt, hogy az arca és füle olyan vörösek, mint a
Weasleyk haja. Ha az édesanyja látná, mostanra már lentről
kiáltozna, hogy azonnal jöjjön le, de most nem volt itt, így a
fiú adott magának még néhány percet. Szabad volt, mint a madár,
és ez az ő napja!
Végül mégis úgy döntött, ideje
leszállni, és amikor beért, Sipor már várta, hogy megkérdezze,
készíthet-e neki forró kakaót. Szinte meg sem várta James
válaszát, már ment is a konyhába, orra alatt pedig olyanokat
motyogott, hogy ez majd átmelegíti.
Várhatott volna a házimanóra
nyugodtan, de képtelen volt megmaradni egy helyben és csak
üldögélni. Gondolt rá, hogy felébreszti Sirius anyját, ő
mindig feldobta, de végül úgy döntött, az apja irodájába megy.
Senki sem tudta, de néha, amikor nem látták, James besurrant, és
elolvasta a legfrissebb jelentéseket.
Harry Potter nem volt az a fajta, aki
haza akarta hordani a munkáját. Amikor otthon volt, mindig a
családjával foglalkozott. De James tudta, hogy a sötét varázslók
elleni harc nem olyan dolog, amit valaki le tud tenni az ajtó előtt,
amikor hazaér, mint valami csomagot. Néha észrevette, hogy egy
komolyabb ügy nyomasztja, és ilyenkor látta, hogy éjjel, amikor
azt hitte, már senki sem látja, az irodájában dolgozik egy-egy
ügyön.
Szerencsére ez nem fordult elő túl
gyakran, de épp elégszer, hogy James észrevegye. És az egyik
ilyen alkalom után tört be először az irodába. Először csak
csínynek szánta, de aztán rájött, hogy a papírokban nagyon is
érdekes dolgokat talál. Így rendszeresítette a látogatásokat,
és bizonyos időközönként elolvasta őket.
Így amikor most kitárta az ajtót,
már pontosan tudta, mit és hol kell keresnie. Ám amikor kihúzta a
fiókot, egy olyan pergamendarabot is talált, amire nem számított.
– Hát ez meg mi? – kérdezte, bár
tudta, hogy senki sem fog válaszolni.
Egy egyszerű, üres, megsárgult
pergamen volt. James kétkedőn forgatta, minden pontját végignézte,
de nem talált rajta semmit, ami megragadta volna a figyelmét. Még
a legapróbb pacát sem látta rajta, egyetlen betűt vagy
szimbólumot sem. De nem lehetett csak egy üres pergamen, mert azt
az apja a másik fiókban tartotta. Már épp nyúlt volna az egyik
pennáért, hogy kipróbálja, mi történik, ha ír rá, amikor egy
hang a szívbajt hozta rá.
– Elkészült a kakaó! – kiáltotta
Sipor, és James legszívesebben kikiabált volna, hogy ne verje fel
az egész házat. – James gazda!
– A fenébe! – motyogta mérgesen
James, és pontosan tudta, hogy Sipor nem hagyja abba, amíg meg nem
találja. És addigra már nem lesz egyedül.
Gyorsan a kezében tartott pergamenre
pillantott. Ki akarta deríteni, mi lehet az, de most nem volt rá
ideje. Megvonta a vállát, és gyorsan döntött: összetekerte,
aztán a talárjába rejtette, és kisietett az irodából. A
Roxfortban lesz elég ideje, hogy rájöjjön a rejtélyre.
This entry was posted
on 2013. február 27., szerda
at szerda, február 27, 2013
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
