Egy végzős Dursley Roxfortban - 7. fejezet  

Posted by Deszy in

7. fejezet
Fekete


Dahlia mindenre úgy emlékezett utólag, mintha valamilyen filmet nézne. Lassított felvétel, minden fekete és fehér, homályos, közeli és távoli képek váltakoznak, ő pedig kívülről látja magát. A mosolyát, ami hirtelen eltűnik és hitetlenség veszi át a helyét. Petunia könnyeit, Harry együttérző pillantását, Lilyt, aki még mindig nem vette észre, mi történik körülötte, és továbbra is vadul csápolt a lelátón, mert minden bizonnyal gólt dobtak a szarkák. Lorcan és Lysander a megvadult szarkáikat próbálták megzabolázni, amik most már megállás nélkül rikácsoltak, Loo pedig nekik segített. Al és Nara éppen csókolóztak, mindenről és mindenkiről megfeledkezve. Aztán ott volt Hugo, aki mindent látott, mert utána jött, és megölelte, ő pedig a vállára hajtotta a fejét, és valószínűleg hosszú percekig sírt, amíg már teljesen átáztatta Hugo felsőjét, de ő még ekkor sem panaszkodott. Csak állt, és simogatta a hátát, és Petuniának életében először nem volt kifogása a varázslók ellen.

A kórházig vezető útból még ennyire sem emlékezett. Harry vezetett, Petunia pedig mellette ült az anyósülésen. Dahlia hátul volt, és még mindig Hugo kezét szorongatta, aki felajánlotta, hogy elkíséri őket, mikor még erősebben sírni kezdett, miután Harry közölte, hogy indulniuk kell. Kifelé bámult az ablakon és nézte, ahogy a táj elsuhan mellettük. Erdőket és városokat hagytak maguk mögött. Látott gyerekeket játszani, párokat sétálgatni, egy nő babakocsit tolt maga előtt. Amikor erősen koncentrált, még a varázsvilágot is észrevette: nappal repdeső baglyokat látott, egy feltűnően narancssárga ruhát viselő boszorkány kezében egy túlságosan is gondosan karbantartott seprűvel ballagott – Lilynek hála felismerte, hogy egy Nimbusz volt. Az élet ment tovább, és senkinek még csak fogalma sem volt, hogy valahol egy londoni kórházban egy élet néhány órája véget ért.

Aztán a könnyek egyszerűen elfogytak. Nem tudta, hová, de a hitetlenség és a szomorúság helyét megdöbbentő üresség vette át. Dahlia olyan volt, mint egy gép. Bólogatott, ment, ahová menniük kellett, de egyébként csak közönyösen meredt maga elé, a gondolatai pedig száguldoztak.

Emlékek ugrottak be, mindenféle logika nélkül, meg az, hogy nincs elég fekete ruhája, és kell vennie néhányat. Aztán eszébe jutott, hogy hogy gondolhat ilyesmire ezekben a pillanatokban. A kórház várójában ültek, amíg Harry és Dudley, aki közben megérkezett, a papírokat intézték. Aztán az is eszébe jutott, miközben őket nézte, hogy honnan tudják egyáltalán, mit kell tenni, amikor valaki meghalt. Neki fogalma sem volt róla.

Petunia Viola kezét szorongatta. Olyan fehér volt, mint a fal, de már ő sem sírt.

Dahlia menekülni akart. Érezte, hogy megint elő fognak törni a könnyei, de most nem úgy, mint amikor Harry kimondta, amit nem akart hallani – nem emlékezett a pontos mondatokra, csak szavakra: szívroham, hirtelen, kórház, nem tudtak mit tenni. Most sokkal rosszabb volt, úgy akart kitörni belőle, mint egy vulkán, és nem akarta, hogy ott, a kórházban kapjon hisztirohamot.

Hugóra nézett, és igyekezett kipréselni magából a szavakat, hogy haza akar menni, de nem tudta. A sírástól a szája ragacsos volt, és amúgy sem tudott volna összefüggően beszélni.

De a fiú rögtön megértette, mit akar, és aprót bólintott. Nem engedte el a kezét, csak megszorította, a következő pillanatban pedig már a szobájában voltak.

És akkor minden kijött. Annyira volt ereje, hogy lerogyjon az ágyra, összegömbölyödjön, aztán csak sírt, nem tudta, mennyi ideig. Érezte, hogy Hugo mellé fekszik, és jó érzés volt tudni, hogy nincs egyedül. És a fiú valahogy azt is tudta, hogy nem akar beszélgetni, és nem akar vigasztalást, mert nem jött olyan mondatokkal, mint hogy minden rendbe fog jönni, mert mindketten pontosan tudták, hogy semmi sem fog rendbe jönni.

Boszorkány volt, sok mindent rendbe tudott hozni: eltört szemüvegeket, szétszakított dolgozatokat, sérüléseket. De van, amire a varázslat sem képes.

Valamikor két sírás és egy fojtott lélegzetvétel között elaludhatott, mert amikor felnézett, már sötét volt. Hugo mellette feküdt, az oldalán, egyik karjával átölelte őt. Olyan nyugodt volt az arca, hogy Dahliának nem volt szíve felébreszteni, úgyhogy amilyen óvatosan és lassan csak tudta, arrébb tette Hugo kezét, és kimászott az ágyból.

Még mindig a szarkák meze volt rajta. És bár hálát adott érte, hogy nem valami harsogóan színes ruhát viselt, mert azt valamiért nem tudta volna elviselni, minél hamarabb le akarta venni magáról. Arra emlékeztette, hogy nem volt itt, amikor történt.

Nem merte megkérdezni, hogy mi okozta a szívrohamot, mert félt, hogy mit hallana. – Elolvasta a levelet, amit az ágyadon hagytál, és ideges lett. – Félt, hogy ezt hallotta volna, és ezt biztosan képtelen lett volna elviselni.

Fekete, fekete kell. A gyász színe. Ha valamihez értett, akkor az az volt, hogy mikor mit illik hordani. És pillanatnyilag a világ ilyen kis döntésekre szűkült: tedd előre a lábad, aztán a másikat, emeld fel a karod, öltözz át. Vegyél fekete ruhát.

Dahlia korábban soha nem értette, miért hordanak a gyászolók feketét. Egyik színnel sem volt különösebb baja, de a feketét valahogy soha nem szerette. A Roxfortban is rögtön levette a talárt, amint tehette. Túl sötét, túl unalmas. De még inkább nem fért a fejébe, hogy miért kell egy bizonyos színt elkönyvelni a gyász színének.

Most azonban minden a helyére kattant. Kellett valami, amit tehet, amibe kapaszkodhat, még ha ez csak annyi is, hogy fekete ruhát keresgél. Szüksége volt valamire, ami azt harsogja, hogy fáj, mintha csak egy zászlót lobogtatna azzal a felirattal, hogy: elvesztettem.

Amikor a gardróbjába lépett, nem lepte meg igazán, hogy milyen kevés feketét talált. És azok nagy része sem volt gyászra szabva: fekete miniruhák és a roxfortos egyenruhái. Utóbbi nem lett volna illetlen, de valahogy úgy érezte, apja emlékének a képébe röhögne azzal, ha azokat a ruhákat venné fel, amelyek azt harsogják a világnak, hogy boszorkány.

Végül talált egy egyszerű fekete szövetnadrágot meg egy fekete pamutpólót, ezeket vette fel. Haját elaludta, de nem igazán érdekelte, úgyhogy csak gyorsan begumizta, és óvatosan kilépett a szobájából, maga mögött hagyva a még mindig alvó Hugót.

Nem tudta, mi vár rá kint. A ház csöndes volt, nem látta Petuniának vagy Dudleynak semmi nyomát, és nem is hallotta őket. Ügyelve, hogy ő maga sem csapjon zajt, szülei szobájához osont. Amikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy édesanyja az ágyban fekszik, és alszik. Most ő is nyugodtnak látszott, de pontosan tisztában volt vele, hogy az alvás az egyetlen, ami most felejtést nyújthatott neki néhány órára. Szeme még piros volt a sírástól, bal kezével pedig a paplanba markolt, mintha csak a férjét keresné maga mellett.

Dahlia nem tudta, hová menjen, hagyta, hadd vigye a lába, amerre akarja. Végül a konyhában kötött ki, és szinte nevethetnéke támadt, amikor eszébe jutott, hányszor akart felgyorsítani minden percet, amit itt kellett töltenie az anyjával és apjával minden reggel és este. Többet nem kell emiatt aggódnia.

Újabb könnycseppek jelentek meg a szemében, de már nem akart sírni. Tenni akart valamit, ami segít felejteni, még ha csak pillanatokra is. Meglátta a konyhapulton heverő szivacsot, a következő percben pedig már súrolt. Mindent, ami az útjába került, meg akart tisztítani.

Csak dörzsölt és dörzsölt, aztán megkereste a tisztítószereket, és megvolt a sorrend: fúj, súrol, lemos. Néhány órára a világ apróra szűkült, arra a kis helyiségre, és csak pár ellenséggel kellett megküzdenie: vízkővel és kosszal.

– Takarítasz? – kérdezte hirtelen egy hang a konyhaajtóból, és Dahlia még egy apró ásítást is hallott, bár Hugo próbálta elfojtani. – Lia takarít. Ilyet sem gyakran látni – állapította meg, amikor nem válaszolt. – Akarod, hogy segítsek?

– Nem.

Hugo bólintott, és leült az asztalhoz. Nem tudhatta, de azt a széket választotta, ahol Vernon is mindig ücsörögni szokott. Vajon mindig ez lesz? Vajon a legkisebb dolgokról is eszébe fog jutni? Vagy elfelejti, hogy két szalonnával ette a tojást reggelente, és ezen a széken ült, és két cukrot tett a teába, és mindig hagyott egy kortyot a csésze alján?

– Kérsz vacsorát? – kiáltott kissé túl váratlanul barátjára, amikor már minden csillogott, és anélkül, hogy megvárta volna, igent mond-e, már neki is állt elkészíteni.

Tojást sütött, és amikor látta, hogy nincs otthon kenyér – Petuniának nem volt alkalma boltba menni –, benyúlt a fagyasztóba, mert az anyja mindig tartott ott félig kész zsemléket, a végső esetre. Azokat is betette a sütőbe, aztán amikor elkészült, mindent egy tálcára halmozott, és Hugo elé tette.

A fiú döbbenten meredt rá.

– Mi az? – kérdezte Dahlia.

– Te tudsz főzni?

– Most azt mondod, nem tűnök konyhatündérnek?

– Lia, életemben nem láttam még fakanalat a kezedben.

– Ez nem igaz. Már többször segítettem nálatok a konyhában – felelte felháborodottan a boszorkány. És igaza is volt, mindig kényelmetlenül érezte magát, ha Mrs Weasley tett-vett, ő pedig csak tétlenül ücsörgött.

– Igen, mosogatni. – És ez is igaz volt.

Hugo közben letört egy darab zsemlét, és enni kezdett.

– És még finom is. Mindig tudsz meglepetést okozni. Takarítasz és főzöl.

– De ez nem jelenti azt, hogy rendszeresítjük, remélem, tudod.

– Nem is vártam – nevetett Hugo. – Oda lenne a jó híred.

A fiú lassan evett, és közben beszélgettek. A Roxfortról, Percyről, akit megint előléptettek, Ronról, aki elkapott pár boszorkányt, akik azzal szórakoztak, hogy szerelmi bájitalokat itattak gyanútlan muglikkal, afféle amatőr Cupidót játszva. A dolog akkor derült ki, amikor véletlenül testvérekkel itatták meg a keveréket. Scorpius Rose szerint valami új bájitalon dolgozott, ami rengeteg idejét elvette, Fred pedig állandóan őt nyúzta, hogy kiderítse, Scorpius mikor készül már el az új termékekkel. A legkisebb Malfoy ugyanis segített a Weasley Varázsvicc Vállalatnak olyan roppant hasznos termékek kitalálásában és elkészítésében, de főleg az elkészítésében, mint amilyen a Pukkanó Pocsolya.

Jól esett néhány percig normálisan beszélgetni, mintha nem történt volna semmi. Aztán a tányér kiürült, és amikor ezt meglátta, Lián megint úrrá lett a gyász. Elképzelni sem tudta, hogy miért váltotta ezt ki az üres tányér látványa, mégis ezt érezte.

Hugo letette a villát, és megfogta a kezét.

– Ugye tudod, hogy mi itt vagyunk neked? Ha bármi kell, ha bármire szükséged van, vagyis szükségetek van...

– Tudom.

Hugo bólintott, aztán kérdőn Liára nézett.

– Akarod, hogy maradjak?

Dahlia gondolkozott néhány másodpercig, de aztán arra gondolt, hogy ezzel magának kell megküzdenie, úgyhogy megrázta a fejét. Nem akarta Hugót is magával rántani, és azzal is pontosan tisztában volt, hogy nem lehet vele a nap minden egyes percében, előbb-utóbb úgyis egyedül marad. És akkor már inkább előbb, mint utóbb.

Amikor meghallották, hogy a padló nyikorogni kezd az emeleten, tehát Petunia felébredt, még hozzátette:

– Nem, jobb lesz, ha elmész. De mindent köszönök.

Hugo felállt az asztaltól.

– Ha kellek, csak üzenj.

Lia még hezitált egy kicsit, de végül megszólalt.

– Hugo, kérlek, szólj a többieknek, hogy... hogy egyedül akarok lenni. – Nem akart sajnálkozó pillantásokat, meg könnyeket, mert bőven elég volt a saját könnyeivel megküzdeni.

– Jó, de csak ha megígéred, hogy írsz.

– Írok.

– És ha kellek... – tette hozzá Hugo.

– Üzenek – egészítette ki Dahlia.

A fiú még bizonytalanul nézett rá egy ideig, de végül bólintott.

– Akkor megyek. Lia én...

– Nehogy azt merd mondani, hogy részvétem! – emelte maga elé mindkét kezét a boszorkány védekezőn.

– Nem azt akartam. Tudod, Harry mindig azt szokta mondani, hogy a halál egy új kaland kezdete. És lehet, hogy ez most keményen hangzik, de Lia, láttál már szellemeket, láttad már Harry patrónusát és hallottad, amiket mesélt... Látta Lilyt, látta Jamest és Siriust és Remust és Dumbledore-t. Biztos, hogy az édesapád itt van valahol, és figyel. Én hiszek ebben.

Mielőtt Dahlia válaszolhatott volna, egy elcsukló hang szakította félbe őket. Petunia állt a konyha ajtajában, és könnyes szemekkel, kezét a szájára szorítva nézte őket, miközben válla kissé rázkódott a visszafojtott sírástól.

Hugo gyorsan megölelte a lányt, még egyszer utoljára a fülébe suttogta, hogy írjon, aztán nyomott egy puszit az arcára. Úgy gondolhatta, jobb, ha nem Petunia előtt válik köddé, mert hagyományos módon indult el kifelé a konyhából, és még mielőtt elment volna a nő mellett, megállt.

– Nagyon sajnálom, ami történt. Őszinte részvétem – mondta egyszerűen azokat a szavakat Petuniának címezve, amelyeket Dahlia nem akart hallani. Aztán még hallották, hogy az előtérben egy utolsót nyikorog a padló a fiú súlya alatt, aztán Hugo hoppanált, és csak ketten maradtak a Privet Drive 4-es számú házában.

This entry was posted on 2013. május 13., hétfő at hétfő, május 13, 2013 and is filed under . You can follow any responses to this entry through the comments feed .

7 megjegyzés

Hát azt hiszem most imádtam meg Hugot<3 Még talán örülnék is neki ha összejönne Dahliával, bár lehet h legjobb barátnak jobb:) A kicsi Hugo nem tetszett annyira, de a végzős nagyon!! James pedig még mindig annyira...:D(Azt hiszem nem tudok rá megfelelő szót) Albusnak és Narának pedig tökre örülök, kíváncsi lennék h h alakultak köztük a dolgok, mi vezetett odáig h összejöttek :D Vernon sose állt közel a szívemhez úgyhogy persze ledöbbentem h meghalt, de annyira nem törtem össze, jobban sajnálom inkább Dahliát h át kell élnie azt hogy meghalt az apukája. Azért sajnálom :( Kíváncsian várom a folytatást, remélem minél hamarabb olvashatom!!!
Niki

2013. május 13. 22:01
Névtelen  

Gyáááá megölted Vernon bácsit :-( ez a fejezet mehetne ajánlásként a színésze halálának is :-(

2013. május 14. 17:59

Sziasztok!

Niki! Örülök, hogy imádtad Hugót! A kis szentem. :D Aki már nem is olyan kicsi... Albusról és Naráról még nem kizárt, hogy fogok írni valamit. Meglátjuk.

És kedves Névtelen!
Igen, meg. De amúgy erre nem is gondoltam... :( Hamarabb tudtam, hogy meg fog halni, mint ahogy a színész meghalt.

2013. május 14. 19:55
Nadi90  

Kedves Deszy!
Bocsánat a névtelenségért nem is gondoltam hogy névtelenül kerülök be, de tartom előző véleményemet :-) én voltam az, aki elején furcsának találta biológiai szempontból az alaptörténetet (Petunia 45 évesen szült???) talán így emlékszel rám :-)
Nadi90

2013. május 15. 12:46

Imádom a fanficedet :D imádom Hugot! :D
remélem hamar tudom olvasni a többi történetedet is :D

2013. május 16. 19:47

Továbbra is imádom és türelmetlenül várom a folytatást. És persze, hogy ki lesz végül James barátnője. (tuti valami matróna, aki mellet papucs lesz belőle) Valahányszot olvasom, hogy Hugo mit csinál mindig egy "aaaw" hagyja el a számat. Az egyetemi könyvtárban meg mindenki néz, hogy mi bajom lehet.... :)

2013. május 28. 11:23

Nem szerettem sosem Vernontó, de itt sajnáltam, és nem is kicsit. Hugot még mindig imádom, sőt egyre jobban:) Gyönyörű fejezet lett.:) És most néztem végig a HP sorozatot, és ott is furcs volt úgy nézni Vernonra, hogy tudom a színész nem él már:( (És nálad is meghalt:( ).

2013. június 2. 15:35

Megjegyzés küldése

Kommentek :)