24. fejezet
Halloween
Dahlia verejtékben úszva ébredt fel
az álomból. De még ez is azt a hamis képzetet keltette benne,
hogy néhány pillanattal korábban valóban fuldoklott. Vett néhány
mély lélegzetet, aztán körbenézett a szobában. Mindenki aludt.
Rájött, hogy megnyugtatja, ha azt nézheti, ahogy a többiek
békésen alszanak. Nara például motyogott álmában, és bár
Dahlia nem értette, mit mond, mosolygott, úgyhogy feltételezte,
hogy szép álmai lehetnek.
Tudta, hogy ő már képtelen lesz
visszaaludni, úgyhogy inkább felkelt. Gyorsan és halkan igyekezett
átöltözni, nehogy felkeltsen bárkit is, aztán kiosont a
szobából. Amikor leért a klubhelyiségbe, bevackolta magát az
egyik fotelbe egy köteg pergamen és a tolla kíséretében, és
törni kezdte a fejét. Meg kell írnia azt a cikket, és minél
hamarabb túl van rajta, annál jobb. Mindig akkor vannak rémálmai,
amikor aggódik valami miatt, most pedig határozottan aggódott,
hogy miről fog írni.
A tolla végét rágcsálta, és sorra
írogatta a címeket és témaötleteket a pergamenre, csak azért,
hogy aztán végül mindegyiket kihúzza.
Dahlia egyszer csak zajt hallott, és
Narát pillantotta meg a lépcsőn.
– Miért nem alszol? – kérdezte
halkan.
– Felébredtem, és láttam, hogy nem
vagy az ágyadban. Valami baj van? – dörzsölgette a szemét Nara,
aztán lehuppant a Dahliához legközelebbi fotelba ő is.
– Csak rosszat álmodtam – felelte.
Azt nem akarta elárulni, hogy újra meg újra ugyanaz az idegen
lány bukkan fel az álmaiban. – Aztán nem tudtam visszaaludni, és
gondoltam, megírom a cikket.
Nara bólintott, aztán felállt, és
Dahlia válla fölött a pergamenbe kukkantott.
– Nem megy túl jól. – Narának,
mint mindig, igaza volt.
– Nem – sóhajtotta lemondóan
Dahlia, és már majdnem ott tartott, hogy hagyja az egészet a
fenébe. Legszívesebben a tollat és a pergament is elhajította
volna a csudába. Csak egy dolog tartotta vissza: az, hogy Hugóra és
Narára gondolt, meg az összes Potterre és Weasleyre, akik az újságnál fognak dolgozni.
– Túlságosan stresszelsz –
ásította Nara. – Írj arról, amit ismersz.
Ennyit mondott, aztán újabb ásítás
kíséretében elindult vissza a szobába.
Igen ám, de mit ismerek? Semmit. Ilyen
gondolatok jártak Dahlia fejében. Minden, amit a varázsvilágról
tud, csekélység. Az összes itt töltött napján fény derült
számára valami újra és különlegesre, és rá kellett jönnie,
hogy még a saját családjának történetét sem ismeri. Lehet,
hogy boszorkány, de mélyen belül még mindig mugli.
Aztán hirtelen megvilágosodott. Erről
fog írni! A varázslók mindent tudnak arról, milyen furcsa
számukra a muglik öltözködése. De ki más tudna többet arról,
mit érez egy mugli családból származó a boszorkányok
divatjáról, mint ő?
Lelkesedve hajolt újra a pergamen
fölé, és nagy lendülettel kezdte körmölni élete első cikkét.
A cikket leadta Rose-nak, ahogyan Nara
is a sajátját, ezután pedig néhány napra minden visszaállt a
rendes kerékvágásba. A Roxfort tényleg iskola volt, és sok
szempontból nem is különbözött annyira Dahlia mugli iskolájától.
A házi feladatok számában ha lehetséges, még többet sikerült
feladnia a tanároknak. Így a napjaik végét – a többi
hollóhátassal, és néhány lelkesebb hugrabugossal és valamennyi
griffendélessel – a könyvtárban töltötték.
Dahlia tolla szép lassan kifogyott,
így kénytelen volt ő is pennát használni. Eleinte hatalmas
pacákat ejtett vele mindenhol, és az is előfordult, hogy tinta
nélkül karistolt a papíron. Úgy döntött, bármi lesz is a vége,
elküldi Vedát Dudley-hoz, hogy küldjön néhány tollbetétet. A
varázslók sok hasznos dologra képesek, de a golyóstoll csodáját
még nem fedezték fel.
Ahogy teltek a napok, egyre többen
kezdtek sutyorogni arról, hogy közeleg a Halloween. Dahliát eddig
nem különösebben érdekelte ez a nap, de a Roxfortban mindenki
olyan izgatott lett tőle, hogy az rá is átragadt.
Amikor végül eljött a nagy nap –
ami szerencsére szombatra esett, így nem volt tanítás – az
egész iskola tökökről és a lakomáról beszélt.
Nem úgy tűnt, hogy bárkinek
szándékában állna jelmezekbe bújni és csokit követelni, és ez
nagyon megnyugtatta őt.
A változatosság kedvéért a nap nagy
részét a könyvtárban töltötték. Hugo nem túl lelkesen körmölt
egy esszét Mágiatörténetre, amit Dahlia már befejezett. Ő maga
a latin feladattal volt elfoglalva, az egyik deklinációt egyszerűen
képtelen volt megjegyezni, ezért az utolsó pillanatig halogatta.
Nara már mindkettővel kész volt, és az utolsó simításokat
végezte csak rajtuk.
Egyszer csak James jelent meg a
könyvtárban, mire Dahlia több helyről is sutyorgást hallott.
Igaz, ami igaz, ő sem látta sokszor a fiút itt. James ráérősen
ballagott oda hozzájuk, és lehuppant az asztalnál álló negyedik
székre.
Úgy vigyorgott, mintha náluk
viccesebbet még sosem látott volna.
– Szóval mégis a könyvtárban
ücsörögsz? Hm... Azt hittem, a süveg tévedett, de talán tényleg
stréber vagy.
Mielőtt Dahlia megszólalhatott volna,
Hugo nyugodt hangon, anélkül hogy felnézett volna, a védelmébe
vette.
– Lia tanul.
– Csodálatos megfigyelés! Te sem
véletlenül vagy ott, ahol vagy – felelte James, de egyáltalán
nem volt gonosz a hangja, inkább csak a szokásos módon
viccelődött. James humorát meg kellett szokni.
– Minek köszönhetjük elbűvölő
társaságod? – kérdezett vissza Dahlia James stílusában,
mielőtt tovább folytatódhatott volna az értelmetlen szócsata.
– Érted jöttem.
– Értem? – kérdezte értetlenül
Dahlia, mert erre a válaszra egyáltalán nem számított.
– Ha te vagy Dahlia Dursley, a Privet
Drive négyes száma alól, akit nem is olyan régen Potterré
avattunk, és aki...
Dahlia gyorsan felemelte a kezét,
jelezve, hogy hagyja abba.
– Oké, nem kell tovább folytatnod.
De miért?
Dahlia elképzelni sem tudta, hogy hova
kellene mennie.
– Nekünk, Pottereknek erre a napra
van egy kis hagyományunk. És mint Potter, neked is jönnöd kell.
Dahlia felnyögött, mert egyáltalán
nem volt olyan hangulatban, hogy újabb Potter Fan Klub gyűlésen
vegyen részt. Attól félt, ha most valaki lelkesen a nyakába
ugrik, akkor annak nem lesz jó vége. Ezt szóvá is tette, de James
leintette.
– Egyáltalán nem erről van szó.
Gyere!
Így Dahlia küldött egy bocsánatkérő
pillantást Hugo és Nara felé, majd felállt.
– A könyveidet majd felvisszük a
klubhelyiségbe – mondta a legkisebb Weasley. – Menj csak!
Dahliát meglepte, hogy Hugo ilyen
lazán veszi a dolgot. Talán ő tudja, hogy hova rángatja James?
– Jó, akkor amíg odaérünk egy kis
gyorstalpaló a Potter történelemből. – James hangja teljesen
megváltozott. Még mindig vidám volt, de a hangja sokkal komolyabb.
– Ahogyan azt már tudod, Voldemort megölte a nagyszüleinket.
Mindketten bátran harcoltak ellene, és az életüket áldozták a
jóért.
Dahlia figyelmesen hallgatta, amit
James mondott. Valamennyit ismert már a történetből, de
legtöbbször csak Harryről beszéltek, a szüleiről nem.
– Nagyi – itt James tartott egy kis
szünetet –, ő az édesanyád testvére volt. Az életét áldozta
azért, hogy Apa túlélje azt a napot.
Közben megérkeztek az előcsarnokba,
ahol Lily és Albus már vártak rájuk.
– Ami pedig Nagyapát illeti... –
James szeretetteljesen elmosolyodott.
– Ő James példaképe – szólt
közbe hirtelen Lily egy kuncogás kíséretében. – Jó úton
halad, hogy a nyomdokaiba lépjen. Népszerű, csínyt csínyre
halmoz és tagja a kviddicscsapatnak is.
James játékosan oldalba lökte a
húgát, és folytatta.
– Ő Ágas. Róla már meséltem a
kis túránkon.
– A Tekergős térképés Ágas. Rá
emlékszem. Aki után a neved kaptad – mosolygott kedvesen Dahlia.
– Én pedig Nagyi után. Lily Evans –
tette hozzá büszkén Lily.
– Lily Potter – javította ki őt
James automatikusan.
– És te ki után kaptad a neved, Al?
– kérdezte Albust Dahlia, mert feltételezte, hogy akkor egyikük
sem csak úgy kapott nevet a babanévtárból.
– Két régebbi roxforti igazgató
után. Albus Dumbledore és Perselus Piton.
– Téged Perselusnak is hívnak? –
kérdezte Dahlia tátott szájjal.
– Albus Perselus Potter – bólintott
Albus, és úgy tűnt, cseppet sem zavarja, hogy két nem túl
hétköznapi névvel áldották meg a szülei.
– Akkor nektek is két nevetek van? –
fordult vissza Jameshez és Lilyhez. Közben már kint voltak az
udvaron, és a Fúriafűz felé tartottak.
– James Sirius.
– Lily Luna.
Mondta James és Lily egymás után.
– Sirius és Luna?
– Sirius Tapmancs, szintén a
Tekergők közül. Apa keresztapja volt.
– Volt?
– Meghalt harc közben. Ő is
Voldemort ellen küzdött, aztán végül a saját unokatestvére
ölte meg, aki halálfaló volt.
Ez kicsit sokkolta Dahliát. Egyre
inkább úgy tűnt, hogy mindenkit Voldemort ölt meg.
Beleborzongott, ha arra gondolt, milyen is lehetett.
– James bátyánknak már nevébe
kódolták, hogy a Roxfort sötét folyosóit fogja bújni térképpel
a kezében – nevetett Albus, hogy vidámabb témák felé terelje a
beszélgetést.
– És Luna?
– Lunát majd karácsonykor
megismered. Mindig nálunk ünnepelnek. Elképesztően bolondos!
– Akkor ő is rokonom? – kérdezte
Dahlia.
– Nem, nekünk sem az. Ő Apáék
barátja. Most éppen Dél-Amerikában van. Azt írta a legutóbbi
levelében, hogy furpantyúk után kutatnak.
– Furpantyú?
– Egy lehetséges új faj. Lunánál
soha nem tudni, hogy tényleg létezik-e vagy nem.
Dahlia próbálta elraktározni magában
az összes információt, mint valami lexikon. Csak most jött rá,
hogy eddig még a barátai teljes nevét sem tudta. El is határozta,
hogy ha legközelebb a könyvtárban jár, utánanéz mindenkinek,
akikről a nevüket kapták.
Tovább sétáltak az udvaron, aztán
egyszer csak mind a három Potter megállt egy kisebb virágágyás
mellett. Öt szál fehér liliomot ültettek csak bele, és ott
feküdt mellettük egy ásó és egy újabb tő liliom.
Dahlia kérdőn nézett Lilyékre.
Végül Lily szólalt meg.
– James kezdte ezt a hagyományt.
Nagyapáékat október 31-én támadta meg Voldemort. A temetőbe nem
tudunk kimenni, amíg itt vagyunk, így James minden évben ültetett
egy szál liliomot ezen a napon. Aztán Al csatlakozott hozzá, most
pedig mi is.
Dahlia pontosan tudta, hogy egyikük
sem ismerte a nagyszüleiket. Mégis ennyire szeretik és tisztelik
őket! Az ő szülei minden évben ha egyszer kinéznek a temetőbe,
az nagy szó. A saját nagyszüleiről jóformán még egy képet sem
látott, nemhogy történeteket meséljen róluk a barátainak vagy
virágot ültessen miattuk.
James lehajolt az ásóért, és ásni
kezdett. Néhány perc múlva már elég mély volt a gödör, hogy
beleférjen a virág gyökere.
– Idén tiétek a megtiszteltetés –
szólalt meg végül James.
Lily beleállította a gödörbe a
liliomot, és fogta, amíg Dahlia visszalapátolta a kiásott földet.
Még soha nem csinált ilyesmit, de jó érzés volt. Megemlékezni a
nagynénjéről és virágot ültetni. Egyre inkább kezdte
otthonosan érezni magát a Potter családban.
Még álltak ott egy ideig csöndben,
aztán végül amikor már kezdett sötétedni, elindultak vissza a
kastélyba. Egyenesen a Nagyterembe mentek, és Dahliának rögtön
elállt a szava. Ezúttal a gyertyák nem önmagukban lebegtek, hanem
kivájt tökökben, körbe-körbe pedig denevérek repdestek. Először
megijedt tőlük. Életében egyszer találkozott denevérrel, amikor
egyik éjjel belerepült a hajába. Annyi elég is volt belőlük. De
hamar rájött, hogy ahogy a gyertyák, úgy a denevérek is el
vannak varázsolva, és cseppet sem fenyegeti a testi épségüket.
Dahlia elindult a Hollóhát asztala
felé, a három Potter pedig a Griffendél asztalához sétált, ahol
Jamest többen kitörő örömmel fogadták.
A levegőben sütőtök illata szállt,
és ahogy Dahlia leült Hugo és Nara mellé, tökéletesen otthon
érezte magát. Nem úgy otthon, mint Dursleyéknél, ami az otthona
volt. Úgy otthon, ahogyan a könyvekben olvasni. A melegség és a
teljesség érzése mindent betöltött, és abban a pillanatban
hálás volt, hogy boszorkánynak született.
Végül enni kezdtek, az asztal megtelt
mindenféle finomsággal. De Dahlia nem annyira az ételekkel volt
elfoglalva. Lopva a Griffendél asztala felé pillantott, miközben
maga elé húzta a töklevét. Legnagyobb meglepetésére Albus, Lily
és James is felé néztek. Mintha csak négyükre szűkült volna
össze a terem, mind felemelték a kezükben tartott poharat, és
Dahlia sejtette, hogy ők is ugyanarra gondolnak, amire ő.
Halkan suttogott: Lilyre és Jamesre.
This entry was posted
on 2012. július 7., szombat
at szombat, július 07, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
