Játék a kertben
Odakint hét ágra sütött a nap,
Ariana pedig az ablakon keresztül nézte az üres kertet. Minden
csábította. A levelek tündöklően zöldek voltak, a fű
hívogatóan puha, és szinte érezte a kerti virágok illatát az
orrában.
Nem szabadna kimennie, pontosan tudta
ezt. A szülei nem voltak otthon, a testvérei pedig nem kísérgették
volna szívesen. Egyedül pedig szinte mozdulnia sem szabadott a
házon kívül. A varázsereje miatt volt minden.
De egyszerűen nem értette, mi vele a
probléma. Hiszen csodálatos dolgokra képes! Babákat táncoltat és
magához lebegteti a délutáni teát. Mi ezzel a baj?
Ariana képtelen volt elszakítani a
pillantását az udvarról. Minden fűszálból kaland áradt. Olyan
jót lehetne játszani ott kinn!
Végül nem bírt ellenállni. Pajkosan
felhúzta pisze orrát, szája pedig csintalan mosolyra húzódott.
Felszabadultan leszökkent a székről, amelyen térdelve eddig a
külső világot leste, aztán apró, meztelen lábain kiosont a
hátsó ajtón.
Észre sem vette senki. Al az emeleten
bújta a könyveit, Aby pedig bezárkózott a szobájába.
Odakint még sokkal jobb volt, mint
amire számított. Kellemes meleg fogadta, és így már hallotta a
madárcsicsergést is, amitől az ablakok korábban elzárták.
Kacagva ugrált körbe, aztán elfeküdt és belehempergőzött a
fűbe. Hasra fordult és magába szívta az illatát, aztán
felpattant. Képtelen volt betelni a kerttel, ami most csak az övé
volt.
A virágokhoz szaladt, és leszakított
egy dáliát. Ám abban a pillanatban a fehér virág szirmai
lepotyogtak. Újabbat szakított le, de az is ledobta őket.
De nem hagyta, hogy ilyen apróságok
elrontsák a délutánját. Hiszen övé az egész kert! Azt csinál,
amit akar! Lehuppant a szirmok mellé, és a kezében tartott üres
szárakat feltartotta. Aztán a másik kezét felemelte, és abban a
pillanatban a szirmok felemelkedtek, és a levegőben visszaúsztak a
szárra. Aztán a virágok olyanok voltak, mintha soha nem hervadtak
volna el.
Elégedetten nézte a két szál,
hófehér dáliát, és el is határozta, egy egész csokrot akar
belőlük. Ám ekkor a háta mögül hirtelen fiúhang ütötte meg a
fülét.
– Látod ezt, Dursley?
Ariana gyorsan a hang irányába
fordult, a virágokat pedig a háta mögé rejtette. Rettenetesen
megijedt, amikor meglátta a három fiút, akik éppen átugrottak az
ő kertjükbe. Ami előbb még a csoda tárháza volt, most a félelem
börtönévé változott számára.
– Na, nem kell megijedni! – mondta
a tagbaszakadt szőke fiú. – A nevem Duncan. Duncan Dursley. Nem
kell félned tőlünk.
Utóbbi mondata azonban egyáltalán
nem volt megnyugtató. Szeme gonoszan csillogott, és a mosolya sem
kedves volt, hanem inkább gúnyos. Mintha épp élete legjobb
játékára készülne. De Ariana nem akart ilyen játszani.
This entry was posted
on 2012. július 20., péntek
at péntek, július 20, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
