Álombéli, vidám Perselus
Perselus tudta, hogy nem szabadna ezt
tennie. De képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Mint egy
szellem mozgott a Roxfort ismerős folyosóin. Több milliószor
megtette már ezt az utat, mégsem érezte magát soha izgatottnak.
Évek óta soha...
Most azonban izgatott volt, mint
tizenöt éves korában. Akkor is azért lopózott ki sokszor a
takarodó után is, hogy lássa őt. Abban a pillanatban szinte úgy
érezte, mintha nem is teltek volna el évek azóta. Csupán percek
voltak, ő pedig még mindig tizenöt éves, és bármikor láthatja
Lilyt.
De a felnőtt Piton nem az a fajta
volt, aki haszontalan álmokba ringatja magát. Már sokat látott
férfi, túl sokat. Rég elmúltak az idők, amikor végigsimíthatott
a vörös hajon.
Azt a vöröst azonban már csak
álmaiban látta, minden éjjel. Az életéből örökre eltűnt,
neki csak a fekete maradt. Hirtelen eszébe jutottak a Weasleyk, és
már erre fájdalmasan összerándult. Talán nem is sejtik, hogy a
hajszínük az egyik, amit soha nem fog tudni megbocsátani nekik.
Hosszú fekete köpenye súrolta a
kőpadlót, ahogyan befordult a sarkon, és meglátta az ajtót. Ám
mielőtt belépett volna, megtorpant. Lehet, hogy rossz döntés. Mi
van, ha csak árt magának?
– Ártani magamnak? – hümmögött
végül. – Hiszen nem ez a specialitásom? Egyébként is, nekem
már nem számít.
Így végül kinyitotta az ajtót, és
becsusszant a használaton kívüli tanterembe. A helyiségben semmi
más nem volt, csak egy hatalmas tükör állt a közepén. Nem
lehetett nem észrevenni, mintha hívogatott volna maga felé.
Perselus biztos volt benne, hogy még soha nem akart így belenézni
tükörbe. Hiszen eddig nem volt semmi olyan, ami erre késztette
volna.
Minden egyes lépésnél úgy érezte,
mintha ezer év telne el. Aztán már el tudta olvasni a feliratot,
ami egyáltalán nem lepte meg: Edevis amen ahze erkyt docr amen. És
azt is pontosan tudta, mit jelent: Edevis tükre, az álmok tükre.
Perselus megállt a tükör előtt,
ügyelve, hogy pontosan középen legyen. És már látta is.
Érezte, hogy a szemében könnyek
jelennek meg, és abban a pillanatban egyáltalán nem zavarta.
Ott állt Perselus Piton. De sokkal
fiatalabb volt, és sokkal vidámabb. Mosolygott. Még a foga is
kilátszott. De alig vetett rá egy pillantást, mert a belé
kapaszkodó alak sokkal jobban érdekelte.
Smaragdzöld szemek, hosszú, fényes,
vörös haj... Lily. Az ő Lilyje. Boldog volt és élt. Szeretettel
karolt bele a vidám Persibe, aztán hirtelen lábujjhegyre állt, és
csókot nyomott a férfi arcára. Aztán kacagott. Lágyan és
csilingelőn, mint régen.
Percekig bámulta képet, mert nem
tudott vele betelni, mint ahogy – úgy tűnt – Lily sem tud
betelni a fiatal Pitonnal. Folyamatosan megölelte, megcsókolta vagy
egyszerűen csak szerelemtől csillogó szemmel nézte őt.
A legapróbb részletet is igyekezett
mélyen a fejébe vésni. És amikor meglátta Lily ujján a gyűrűt,
és annak párját a vidám Perselus kezén, végleg elveszett. Mint
egy gyerek, sírva omlott a földre, és vele együtt a vidám Piton
és Lily is leültek, csak az volt a különbség, hogy ők nem a
hideg padlóra, hanem a fűbe. A fűbe, ahol régebben annyiszor
feküdtek együtt.
Aztán Piton hirtelen hangokat hallott.
– Professzor úr! Piton Professzor? –
kérdezte háta mögül egy hang, és Piton rögtön felismerte benne
Fricset. A legszívesebben megátkozta volna azért, amiért most
zavarta. De nem tehette, így egyelőre csak a könnyeit rejtette el.
Hálát adott a sötétnek, ami a helyiségben uralkodott.
Amikor megfordult, Frics arcán gonosz
mosolyt látott.
„– Professzor úr, arra kért, hogy
nyomban jelentsem, ha éjszaka járkál valaki az épületben. Nos,
valaki járt a könyvtárban, a tiltott könyvek között.”
Piton még egy utolsó, fájdalmas
pillantást vetett a háta mögött tükörbe, amelyben már csak a
zsíros hajú, sápadt és komor Piton tekintett vissza rá,
magányosan. Aztán lendületesen indult Frics nyomába, aki
visszarántotta a valóságba. Annyira feldúlt volt, hogy még az
ajtót is elfelejtette becsukni maga mögött.
...o.O...
Szerzői megjegyzés:
Az idézet J. K. Rowling Harry Potter
és a bölcsek köve című regényéből származik, az Edevis tükre
című fejezetből.
A történet – ahogy gondolom, már
rá is jöttetek – Harry első évében játszódik, egészen
pontosan azon az éjszakán, amikor Harry először néz bele a
tükörbe. Felmerült bennem, hogy mi van, ha Piton nem véletlenül
volt akkor a folyosón? Ráadásul Harry azért tudott elrejtőzni
abban a helyiségben, ahol a tükör volt, mert idézem:
„megpillantott egy résnyire nyitott ajtót”. A többit pedig már
olvastátok. :)
This entry was posted
on 2012. július 17., kedd
at kedd, július 17, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
