Ezt az írásomat Rebinek ajánlom, amiért
valahogy csak sikerült kipasszíroznia belőlem egy Tekergős történetet, még ha
nem is regényt. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog neki (és persze mindenki
másnak is), mert számomra ez nagyon nagy kihívás. Annyira szeretem a
Tekergőket, és annyira érdekel a történetük, hogy eddig nem igazán mertem róluk
írni. (Még ha ez ellentmondásnak tűnhet is.) Mindegy, nem szaporítom a szót. Jó
olvasást!
Tekergők
mindhalálig
Remus!
Ma délután 4 órakor várlak a
szokott helyen. Ma korábban jön fel a Hold, ne feledd!
Albus Dumbledore
Gyorsan zsebre
vágta a levelet, mielőtt bárki észrevehette volna. Senkinek nem
kellett tudnia, hogy délután Dumbledore-ral van találkája. James
és Sirius már így is furcsállják, hogy rendszeresen eltűnik. A
legnagyobb félelme, hogy rájönnek a sötét titkára. Biztos volt
benne, hogy ha mumus kerülne elé, rögtön elárulná magát.
Szinte látta maga előtt, ahogy a szörnyeteg felölti barátai
elborzadt arckifejezését, amikor megtudják, mi is ő. James
sajnálata, Sirius undora és Peter félelme mind egy darabot
szakítana ki a szívéből.
Már többször
felmerült benne, hogy elmondja nekik. Hiszen a legjobb barátai, és
a szíve mélyén remélte, hogy ez nem állna közéjük. De aztán
eszébe jutott Sirius és James aranyvérűsége. És bár tudta,
hogy egyiküket sem érdekli cseppet sem a tiszta vér, mégiscsak
ebben nőttek fel. Hiába volt bátor griffendéles, a félelem, hogy
elveszíti őket, mindig felülkerekedett rajta.
Remus gyors
léptekkel indult el a folyosón, és elhatározta, hogy az első
sötét sarokban elégeti a levelet. Vagy lehúzza a vécén.
Valahogy megsemmisíti. Ám mielőtt megtehette volna, hirtelen
megjelent James, Sirius és Peter.
Sirius rögtön
átkarolta a vállát.
– Hová tűntél?
Már mindenhol kerestelek. Komolyan, térkép kellene hozzád!
– Hm... Nem is
rossz ötlet! Egy térkép Remushoz, ami mindig megmutatja, hol
mászkál – helyeselt James, és beletúrt a mindig kócos hajába.
– Akkor legalább tudnánk, hová tűnsz mindig el.
Peter kezei tele
voltak James könyveivel, de ennek ellenére lelkesen bólogatott,
aminek az lett az eredménye, hogy az egyik tankönyv lecsúszott a
kupac tetejéről. Peter igyekezett elkapni, de ezzel csak azt érte
el, hogy az egész torony leborult a kezéből.
– Peter, már
megint? – kacagott James, de azért lehajolt segíteni neki. Remus
is követte a példáját. Sirius viszont csak nagy lendülettel
előrántotta a pálcáját, elmotyogott egy varázsigét, mire a
könyvek szép sorban visszarepültek Peter kinyújtott kezébe.
– Mégis miért
vagyunk az iskola legtehetségesebb varázslói, ha nem használjuk
ki?
– Egyébként nem
csak azért kerestünk, mert hiányoltuk nemes társaságod – tette
hozzá James. – Ma este tartunk egy kis túrát. Úgy gondoltuk,
ráfér az édességkészletünkre, hogy feltöltsük. Szóval...
– Irány a
Mézesfalás – tette hozzá Sirius. Egy csöppet sem érdekelte,
hogy mindenki hallhatja őket, mivel meg sem próbált halkabban
beszélni. Másodikosokként még nem mehettek le Roxmortsba. És bár
ők nem a szokásos útvonalat akarták igénybe venni, nem kell
mindenkinek tudnia a titkos járatokról.
– Halkabban! –
mondta Remus figyelmeztetően.
– Úgysem érdekel
senkit, miről beszélünk. Elég ha meglátnak minket, és se nem
hallanak, se nem látnak.
– A mi csáberőnk
erősebb bármilyen bűbájnál – helyeselt James. Remus néha nem
tudta eldönteni, viccelnek-e, amikor ilyeneket mondanak, vagy
komolyan gondolják.
– Na, akkor
megyünk?
Remus már majdnem
rávágta, hogy persze, de ekkor megérezte a zsebében lapuló
papírdarabot az ujjai között.
– Nem lehet.
– Csak nem megint
kórházlátogatás? – találgatott Sirius. – Mondjuk az anyai
nagynénéd fiának az unokatestvére? Megint megharapta egy
vérszomjas szörnyeteg?
Remus mindent
tudott a szörnyetegek harapásáról, de ezt most inkább nem
jegyezte meg.
– Ne bolondozz,
Sir! – torkolta le James. – Természetesen nem. Az unokatestvére
fiának a nagynénjéről van szó. Hogy lehetsz ilyen feledékeny?
Remus közel sem
találta ilyen viccesnek a helyzetet, de szerencsére Jamesék nem
tudták tovább cukkolni, mert kezdődött a bájitaltan órájuk. De
amit James szemében látott, az egy cseppet sem nyugtatta meg. Mert
bár a fiú ugyanúgy élcelődött, mint mindig, a szemében nem
csak vidámságot, hanem valami mást is látott. Jól ismerte
Jamest. És most pontosan tudta, hogy a varázsló a fejébe vette,
hogy kideríti, hová tűnik mindig el. Csak remélni merte, hogy
soha nem jön rá. Nem akarta elveszíteni az első igazi barátait.
Végül sikerült
meglógnia. De látta, hogy James már nagyon gyanakszik. Nem tudta,
meddig tudja még eltitkolni előlük az igazat.
Ezek a gondolatok
talán még kínzóbbak voltak, mint az, hogy magányosan a
Szellemszálláson arra várt, hogy felkeljen a Hold, és
átalakuljon. A dolog mindig fájdalmas volt, de a fizikai fájdalom
semmi nem volt ahhoz képest, ami belülről szaggatta. Soha nem
érezte magát annyira magányosnak, mint ezeken a napokon. És a
Szellemszálláson semmi értelmeset sem lehetett csinálni, így
mindig a legborzasztóbb gondolatok jártak a fejében. Ilyenkor jobb
híján azzal próbálta lekötni magát, hogy az előző hónapban
széttört és megrongált dolgok darabkáit próbálta eltakarítani.
Nevetségesnek tűnt
a gondolat, hogy egyik pillanatban még söpröget, a másikban pedig
már vérszomjas fenevad. Életében csak egyszer látott vérfarkast.
Amikor Fenrir megharapta. Képtelen volt kitörölni azt a képet az
emlékezetéből, és elborzasztotta a gondolat, hogy ilyenkor ő is
olyanná válik.
Hirtelen zajt
hallott a bejárat felől. Riadtan pattant fel. Mindig tartott tőle,
hogy megtalálják ezt a helyet. Vagy hogy valamelyik helyi lakos
rossz időpontot választ arra, hogy megnézze magának a nem létező
kísérteteket.
Már kezdte
remélni, hogy csak képzelte a hangot, amikor suttogást hallott.
– De a
kísértetek...
Még álmában is
felismerte volna a hangot. És bár nem látott senkit, a zsigereiben
érezte, hogy nincs egyedül.
– Levehetitek a
köpenyt! Hallottalak, Peter.
Közben félve
nézett ki az ablakon, mert látta, hogy vészesen gyorsan megy le a
Nap.
Hirtelen három fej
bukkant elő a semmiből, aztán a fejekhez csatlakozott a testük
is.
– Mondtam, hogy
le fog minket buktatni – mondta sötéten Sirius.
– Ti meg hogy
kerültök ide? – kérdezte Remus. Minél gyorsabban rá kell
vennie őket, hogy hagyják itt. Senkit sem akart bántani, legfőképp
őket.
– Beteg nagynéni,
mi? – Mind a hárman körbefordultak. James és Sirius arcáról
nem lehetett leolvasni semmit, de Peterön látszott, hogy minden
sarokból szellemet sejt előugrani.
– El kell
tűnnötök innen! – próbálta meggyőzni őket Remus.
– Ó, ez most
nagyon fájt – kapott a szívéhez Sirius.
– Mélyen
megsebeztél – tette hozzá James.
– Nekem is fájt
– utánozta őket Peter is, de tőle ez a gesztus közel sem volt
olyan természetes.
– Akkor is el
kell mennetek!
– Ne aggódj!
Nekünk nyugodtan bevallhatod, ha egy szellemmel kavarsz.
Most először
James nem tette a lovat Sirius alá. Közelebb lépett az egyik
szekrényhez, és vizsgálgatni kezdte. Remus ebből a szögből nem
látott rajta semmi érdekeset, de James a nagy részét kitakarta
előle.
– Szóval, hol a
csaj? Mondd, hogy legalább nem Hisztis Myrtle az, kérlek!
– Komolyan
mondom. El kell mennetek – hangsúlyozott ki minden szót Remus,
bár sejtette, hogy nem lesz képes meggyőzni őket. Pedig már a
zsigereiben érezte a Holdat. Felállt a szőr a hátán. Olyan volt,
mintha a levegő megtelne elektromossággal – bár ha ezt el akarta
volna magyarázni bármelyik iskolatársának, nem értették volna,
miről beszél.
Sirius is követte
James példáját, és sétálgatni kezdett a romok között.
– De most
tényleg. Mi ez a hely? Mert kísérteteket egész eddig nem láttam.
Remus elővette a
pálcáját, és azzal próbált hatni rájuk.
– Menjetek el,
vagy használni fogom! – mondta.
– Most komolyan!
Gondolod, hogy el tudsz bánni velem? És amúgy is. Hárman vagyunk
egy ellen – vette elő Sirius is mívesen megmunkált pálcáját,
bár nyilvánvaló volt, hogy nem akarja használni.
Peter közelebb
húzódott Jameshez, és ő is előhúzta a pálcáját.
– Ha a
barátaimnak tartjátok magatokat, elmentek. – Remus szinte már
könyörgött.
– Miért?
– Nem árulhatom
el. – Érezte, hogy arca gyötrelmes ráncokba feszül. Sok
szempontból koravén volt, és ilyenkor nem mert volna tükörbe
nézni, mert nem egy tizenkét éves gyereket látott volna, hanem
egy öregembert.
– Nekünk mindent
elmondhatsz. – Sirius hangja most komoly volt, pedig ez nála
nagyon ritkán fordult elő. Közelebb lépett Remushoz, a vállára
tette a kezét és mélyen a szemébe nézett. – Barátok vagyunk.
Tekergők a végsőkig.
Nagy volt a
kísértés. Remus még soha nem akarta ennyire elárulni valakinek a
titkát. És Sirius szeméből annyi bizalom sugárzott.
– Én... –
kezdte, de képtelen volt kimondani. Milyen szavakat kellene
használnia? Szörnyeteg vagyok? Megharapott egy vérfarkas? Átkozott
életet élek?
Hiszen azt, hogy
mit is jelent igazából, amit el kell viselnie, senki sem értheti.
Minden pillanatban érzi a mérget a testében keringeni. Soha nem
felejtheti el, mi is ő. Még amikor a legjobb barátaival van, akkor
sem feledkezhet el magáról teljesen. Nem szabad elárulnia magát
azzal, hogy véresen eszi a húst, vagy hogy a Holdnak már csak az
említésére is végigbizsereg a teste. Soha nem érthetik meg, és
Remus nem is kívánja nekik, hogy valaha meg kelljen érteniük.
– Én – próbált
meg megint nekirugaszkodni, de most sem sikerült kimondania. Pedig a
vérfarkas nem olyan bonyolult szó. Ráadásul minden perccel egyre
nagyobb veszélybe sodorja őket.
– Vérfarkas –
hallotta meg hirtelen Remus James hangját. Határozottan csengett,
egy csepp kétely sem volt benne.
James lassan
megfordult, és közelebb lépett hozzá és Siriushoz. Peter
követte, de a szemében ott volt, amitől Remus annyira tartott: a
rettegés.
– Vérfarkas
vagy.
Sirius arcán
először meglepetés látszott, de aztán elgondolkozott, és végül
bólintott.
– Honnan... –
kezdte Remus.
– Hogy honnan
tudom? – kérdezte James. – Már sejtem egy ideje. Minden
hónapban eltűnsz. Több mint egy év kellett, hogy feltűnjön,
hogy mindig teliholdkor tűnsz el, de... Aztán megláttam ezt –
intett a szekrény felé, amin most már Remus is látta a
karmolásnyomokat –, és már teljesen biztos voltam benne.
Remus a kezébe
temette az arcát, és tudta, hogy mindennek vége. James nyugodtnak
tűnt, és egyelőre Siriuson sem látta az undort, de tudta, hogy
csak idő kérdése.
– Csak egy dolog
zavar – folytatta James.
– Hogy ennyi
ideig veletek egy szobában laktam? – kérdezte gyötrődve Remus.
– Hogy ennyi
ideje vagyunk barátok, és te mégsem árultad el nekünk.
Remus felemelte a
fejét, és érezte, hogy a hamis remény kezd végigterjedni a
testén. Ez még a méregnél is erősebb volt. Még az
elektromosságnál is, amit a levegőben érzett.
James hirtelen ott
állt közvetlenül mellette, és a vállára tette a jobb kezét.
Sirius is így tett, aztán Peter is közelebb lépett. Így együtt
egy kis kört alkottak.
– Tekergők
mindhalálig – mondta James.
– Tekergők
mindhalálig – ismételte Sirius és Peter.
– De... – Remus
teljesen meghatódott. Ez volt a legnagyobb vágya. Hogy a legjobb
barátait nem zavarja, hogy mi ő. Könnyes szemmel nézett rájuk,
és még mindig nem akarta elhinni. Aztán kinézett az ablakon, és
tudta, hogy nemsokára itt az idő.
– Mennetek kell –
mondta megint, de a mondat ezúttal már egész máshogy hangzott.
– Itt maradunk –
felelte egyszerre James és Sirius.
– Nem lehet.
Én... Olyankor nem tudok magamról. Egyszer még a szüleimet is
majdnem bántottam. Csak egy hajszálon múlt, hogy... – inkább
nem fejezte be a mondatot.
– Meg tudjuk
védeni magunkat.
– Nem láttátok
még, mivé változom. Higgyétek el, én pontosan tudom! Azok a
hangok... Nem szellemek. Én vagyok! Magamat marcangolom. Szó
szerint.
– Veled maradunk
– jelentette ki James határozottan.
– Ez őrültség!
Meg foglak titeket harapni. Ha meg nem öllek. Már vagy ezerszer
végigcsináltam. Megleszek egyedül. Nem bírnám elviselni, ha
bántanálak titeket.
Peter nem sokszor
mondott ellent Jamesnek, de most így tett.
– Igaza van.
Mennünk kell. Ha lemegy a Hold, majd visszajövünk érte.
James még
hallgatott egy ideig, aztán végül bólintott.
– De ma mi sem
alszunk. Kitalálunk valami megoldást, ígérem.
– Erre nincs
megoldás. A szüleim már mindent kipróbáltak, de nem tudták
elmulasztani – nyögte Remus. Már közel volt az idő. Remegett a
lába. Ismerte a tüneteket. A lábremegés után jön a didergés,
aztán a rángatózás. Végül pedig ő maga eltűnik, és csak a
szörnyeteg marad.
– Akkor azt
találjuk ki, hogyan lehetünk veled ilyenkor is.
Remus közel állt
a síráshoz. Egy életnyi aggodalom készült felszakadni belőle. A
félelem, hogy senki sem lesz, aki elfogadja, és úgy szereti, ahogy
van.
– Mennetek kell!
Sirius bólintott,
és elment a köpenyért, amit a bejárat mellett hagytak. Amikor
visszaért, magukra terítette úgy, hogy a fejük még látszott.
Így indultak el kifelé, de James még visszafordult.
– Hallani akarom
– mondta, és Remus pontosan tudta, mire gondol a fiú.
– Tekergők
mindhalálig.
Azzal a három fej
is eltűnt a köpeny alatt, és szép lassan lépteik hangja is
elhalkult. A nyikorgó padló is csendben várta, hogy ebben a
hónapban is megtörténjen az átalakulás. Remus már érezte is a
didergést, amit gyorsan követett a rázkódás. De most először
nevetett közben, mert tudta, hogy nincs egyedül. A barátai valahol
a kastély falai között rá gondolnak, és épp azon törik a
fejüket, hogyan segíthetnének neki. És ahogy Jamest és Siriust
ismerte, meg is fogják találni a megoldást. Bajkeverő mind a
kettő, de a legjobb fajtából.
A Hold szép lassan
feltűnt a felhőtlen, tiszta égen, Remus Lupin fejében pedig most
először nem a félelem volt az utolsó gondolat, mielőtt
átalakult. Három arcot látott maga előtt, és két szót
ismételgetett folyamatosan: Tekergők mindhalálig.
This entry was posted
on 2012. július 5., csütörtök
at csütörtök, július 05, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
