Halálfaló tangó
A Sötét Nagyúr
visszatért. A Halálfalók kiszabadultak. Talán még soha nem volt
ekkora okuk az örömre. Visszaáll a régi rend, és együtt majd
eltakarítják a mocskot. Ez ünneplésért kiáltott.
Bella a Malfoy kúria
báltermének egyik sarkában állt, és egy pillanatra sem tudta
elszakítani a pillantását a Nagyúrról. Még mindig alig akarta
elhinni, hogy visszatért az élete értelme teljes magasságában,
pedig a hosszú évek alatt semmi más vágya nem volt. Tudta ő,
hogy egy nyavalyás csecsemő nem elég ahhoz, hogy elpusztítsa a
legerősebb férfit, a leghatalmasabb mágust a világon.
Minden egyes sápadt
pocikáján elidőzött fekete szeme. A hosszú ujjakon, a hegyes
körmökön, a fehér, eres karon, azon a csodálatosan sima
fejtetőn, végül pedig a részleteken, amiket a legjobban csodált:
a vörös pupillákon és a két orrlyukon.
Aztán Bella meghallotta,
melyik dalt kezdte játszani a megbűvölt fonográf.
Az ő számukat.
Már a dallamra
ringatózni kezdett a teste, és érezte a bizsergést a sötét jegy
körül. Az egyik házimanó elővezette a kiválasztott sárvérűt,
akinek a szemében rettegés ült.
A Sötét Nagyúr a
táncparkett közepe felé sétált, Bella pedig követte a lépteit
a helyiség ellentétes sarkából. Középen találkoztak.
A Halálfaló tangó más
volt, mint a mocskos mugli változat. Tisztább és őszintébb,
szenvedélyesebb és magával ragadóbb.
Bella olyan szorosan a
Nagyúrhoz lépett, mint még soha, de még véletlenül sem ért
hozzá. A Nagyúr kilépett balra, a boszorkány pedig jobbra, aztán mindketten
körbefordultak. Keményen lépkedtek, kíméletlenül. Amikor az
első forduló megvolt, a Nagyúr a sárvérűre emelte a pálcáját,
és a leghatározottabb Cruciatus-átkot hajtotta végre, amit ember
el tud képzelni. A következő fordulónál Bella következett.
Aztán megálltak
egymással szemben, magasra emelték a pálcájukat, az ég felé
bökve vele, és szikrákat küldtek a táncterem plafonjába. A
dallam szinte már követelte a következő elemet: egyszerre néztek
megvetően a mugliivadék irányába, és kiáltottak: Készülj a
halálra!
Újabb forduló után
Bella megérintette a sötét jegyét, ami erre rögtön életre kelt. A
Nagyúr csodálattal a szemében nézte az alkarján tekergőző
kígyót, aztán együtt emelték tapsra a kezüket: egy, kettő,
három.
Aztán minden kezdődött
elölről, csak ezúttal a forduló után a következő átok volt
soron: az Imperius-átok. Ezt a részt imádta. Mindig meglepetés
volt, hogy mit is csináltat a másik a fattyúval. A Nagyúr ezúttal
kígyózásra kényszerítette, a sárvérű úgy tekergőzött a
padlón, mint néhány másodperccel korábban a jegy a kezén. Bellát finom bizsergés járt át a gondolatra, hogy ő ihlette meg.
A harmadik forduló
jelentette a csúcspontot. A dal utolsó hangjainál szembefordultak
a sárvérűvel, és pálcájukat felemelve tökéletes összhangban
hajtották végre a befejező elemet.
– Avada Kedavra! –
szólt együtt a hangjuk, és abban a pillanatban egy féreggel
tisztább lett a világ.
This entry was posted
on 2012. július 1., vasárnap
at vasárnap, július 01, 2012
and is filed under
Egypercesek/Novellák
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
