Hol csattan a puszika?
Dahlia egyáltalán nem örült a közös
feladatnak. És még csak Rose-t sem hibáztathatta, hiszen nem ő
találta ki, hogy Oliverrel kell együtt dolgoznia. De mégis
egyszerűbb volt őt okolni, mint beletörődni, hogy így alakult és
senki nem tehet róla.
Együtt kellett dolgozniuk. Kettesben.
És ha ez még nem lett volna elég
idegesítő, a fiún látszott, hogy roppantul élvezi a helyzetet.
Az arcán ott ült az a tenyérbemászó, felsőbbséges vigyor, és
Dahlia tudta, hogy már csak percek kérdése, hogy következzen a
szokásos Oliver-féle szóáradat.
– Van ötleted, hol kezdjük? –
kérdezte meg, hogy a témára irányítsa Oliver figyelmét.
– Mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy
kényelmesen elhelyezkedünk – felelte a fiú, és közben
hívogatóan ütögette a combját.
– Ha számodra az a kényelmes, hogy
a lábadat ütögeted, csak tessék! – válaszolta Dahlia, pedig
pontosan tudta, mi is volt a fiú célja. Közben lehuppant az
Olivertől legtávolabbi székbe. – De azt remélem, nem várod el,
hogy én is csatlakozzak.
– Lennének ötleteim, hogy miben
csatlakozhatnál hozzám.
– Helyes, akkor neki is kezdhetünk a
közös munkának.
– Te is tudod, hogy nem erre
gondoltam.
– Te pedig tudod, hogy nincs esélyed.
Egy ideig még farkasszemet néztek.
Egyikük sem akarta elkapni a pillantását, mert akkor a másik
győz. A szempárbajnak végül Hóborc vetett véget, aki belebegett
a terembe.
– Két szerelmes tubica, hol csattan
a puszika?
Dahlia elpirult, pedig tudta, hogy ez
még nem lenne indok rá. Mert egyáltalán nem érdekelte Oliver
sem, és az sem, hogy Hóborc mit gondol.
– Bár szívemből szóltál, jobb
szeretnék inkább kettesben maradni a hölggyel, hogy a második
szakaszba kerülhessünk – somolygott Oliver Hóborc felé. Őt
egyáltalán nem zavarta, amit mondott. – De ha ragaszkodsz hozzá,
a Véres Báró is csatlakozhat hozzánk, és akkor majd négyen
csapunk egy jó kis partit.
Hóborc tudta, hogy Oliver nem blöfföl.
A Véres Báró a Mardekár-ház szelleme volt, és biztos segített
volna nekik. A szellem végül morcos képpel kiúszott a teremből,
de az előbb kitalált szellemes rigmust tovább ismételgette.
– Látod, még Hóborc is észreveszi
a köztünk lévő szikrákat – nevetett Oliver.
Dahlia érezte, hogy az előbbi pirulás
kezd átalakulni dühös lilulássá. Mégis erőt vett magán, mert
nem akart örömet okozni neki. Számtalanszor keveredett már vele
szópárbajba, ezeknek pedig szinte soha nem akart vége szakadni.
Most pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy minél hamarabb vége
legyen a találkozójuknak.
– Szóval... A Reggeli Próféta
szerint édesanyád lett a legjobban öltözött boszorkány. Mit
szóltál, amikor ezt megtudtad?
– Arra gondoltam, hogy van valaki,
aki sokkal jobban megérdemelné – kacsintott rá Oliver.
– Tehát nagyon örültél neki,
értem. Te mit gondolsz, mikor volt eddig a legszebb?
– Olyan szép még soha nem volt,
mint te.
Dahlia most már tényleg nem bírta
tovább, felpattant a székről.
– Azt hiszed, én ennek örülök?
Divatról beszélgetni egy akkora fajankóval mint te? Nem az én
ötletem volt, és elhiheted, ha valahogy elkerülhettem volna, akkor
megteszem. Inkább takarítanám Hagrid férgeinek ládáját, mint
hogy veled kelljen interjút készítenem.
De még mindig nem adta ki magából
teljesen a mérgét.
– Nálad idegesítőbb, nagyképűbb
alakkal még sohasem találkoztam. A flörtöléseddel az őrületbe
kergetsz, és nem veszed észre, hogy nem mész vele semmire. –
Dahlia rájött, hogy túlságosan is eltért a tárgytól. – Ez az
interjú veled reménytelen, mindketten tudjuk. Te és a divat az két
külön világ.
– A Mágiaügyi Minisztériumban
viselt lila Saranello dísztalárja tetszett a legjobban.
Dahliát rettenetesen meglepte, hogy a
fiú ismeri egy divattervező nevét, de nem hagyta magát becsapni.
– Ne légy nevetséges! Mágiaügyi
Minisztérium nem létezik. Nem vagyok teljesen hülye.
– Hülye nem vagy. De mugli
származású, az igen. – Dahlia pontosan érezte a hangsúlyból,
hogy Oliver ezúttal komolyan gondolja, amit mond. Tehát Mágiaügyi
Minisztérium valóban létezik, ő pedig épp most csinált magából
hülyét előtte.
– Sok dolgot nem tudsz még, de
bármire is vagy kíváncsi, én szívesen megtanítalak rá.
Ez volt Dahliának az utolsó csepp a
pohárban. Kiszáguldott az ajtón, de mielőtt még elment volna,
visszaszólt.
– Az interjúnak vége. Elég anyagom
van, hogy megírjam a cikket. – És ha Merlin is megsegít, soha
többet nem kell veled interjúznom – tette hozzá magában.
This entry was posted
on 2012. július 4., szerda
at szerda, július 04, 2012
and is filed under
Egy Dursley Roxfortban (extrák)
. You can follow any responses to this entry through the
comments feed
.
